A rendszerváltást követően Magyarországon a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait elsőként az 1993. évi LXXVII. törvény szabályozta, tizenhárom (bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén és ukrán) népcsoportot ismerve el és létrehozva a helyi-területi és országos kisebbségi önkormányzatok intézményét. A kisebbségi önkormányzati választásokra kezdettől fogva rávetült a visszaélések árnyéka, mert bármelyik választópolgár jogosult volt kisebbségi szavazólapot kitölteni; akár a nemzetiség vagy a kultúra iránti szimpátiaszavazás céljából. Az alkotmánybíróság is több esetben foglalkozott a kérdéssel, és egy 2005-es törvénymódosítás egy puha korlátot vezetett be, a választási részvételt előzetes (bár lényegében továbbra is mindenki számára nyitva álló) regisztrációhoz kötötte. 2011-ben immár nemzetiségnek nevezve a korábban nemzeti és etnikai kisebbségeket, a parlament új jogszabályt alkotott. A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény érdemben nem változatott a korábbi törvény logikáján, intézményrendszerén és az elismert közösségek számán, viszont (az országos önkormányzatokhoz kapcsoltan) bevezette a kisebbségek kedvezményes parlamenti képviseletét és részvételét. Nemzetiségenként egy képviselő, akit az országos önkormányzat jelöl, könnyített feltételekkel, az egy pártlistán szerzett mandátumhoz szükséges szavazatok harmada-negyede megszerzése esetén teljes jogú nemzetiségi képviselőként bejuthat az Országgyűlésbe, de ha nem kap ennyi szavazatot, akkor szavazati joggal nem rendelkező (de egyebekben lényegében minden másban a képviselőkkel azonos jogállású) nemzetiségi szószólói státust szerez. A kedvezményes mandátum megszerzésének feltétele tehát az, hogy az adott nemzetiség állítson parlamenti listát, és legyen megfelelő számú, a nemzetiségi regiszterben az országgyűlési választásokra kiterjedően is bejelentkezett szavazó. A választói névjegyzékbe lényegében bármelyik választópolgár kérheti felvételét, akár egy internetes bejelentkezéssel, viszont ebben az esetben az országos (párt)listára nem szavazhat. Amint látni fogjuk, az ország demográfiai sajátosságaira, a nemzetiségként elismert népcsoportok lélekszámára tekintettel (a népszámlálási adatok alapján) csak a roma és a német kisebbség esetében jön szóba a kedvezményes mandátumszerzés, mert a többi nemzetiség lélekszáma nem elegendő ehhez. Az írás tehát nem a ténylegesen nemzetiségi választópolgárok aktivizálásával foglalkozik, hanem azt vizsgálja, hogy ez a rendszer mennyiben teremt lehetőséget arra, hogy e szabályrendszerrel visszaélve valamelyik politikai párt „álkisebbségi” mandátumokkal előnyösebb helyzetbe kerüljön. Azt a gyakorlatot is „etnokorrupciónak”, választási visszaélésnek tekintjük, ha egy egyébként (bármilyen ismérvek alapján) kisebbségi-nemzetiségi származásúnak vagy identitásúnak mondható (és az adott párthoz köthető) jelölt úgy jut kedvezményes mandátumhoz, hogy egy politikai párt szervezett, tényleges nemzetiségi-kisebbségi kötődés nélküli aktivistái választják meg.