A Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetében 2019. november 21-én panelbeszélgetés zajlott Christopher McCrudden (Michigan Law, Queens University Belfast)  Litigating Religions – An Essay on Human Rights, Courts, and Beliefs című, 2018-ban megjelent könyvéről, a szerző részvételével. A felkért hozzászólók Jaap Doedens (Pápai Református Teológiai Akadémia), Nagypál Szabolcs (ELTE ÁJK) és Evert van de Poll (ETF, Leuven) voltak; a tőlük, valamint a hallgatóságtól érkező észrevételek és kérdések nyomán élénk eszmecsere bontakozott ki. A könyvről magyar nyelvű recenzió olvasható az Állam- és Jogtudományban; a jelen blogbejegyzés a beszélgetés csomópontjainak felidézésére vállalkozik.

A vallásszabadság korát és státuszát tekintve az „elhanyagolt nagyszülő” szerepét tölti be az emberi jogok körében – írta W. Cole Durham a Religious Human Rights in Global Perspective („Vallási emberi jogok globális távlatból”) című kötet bevezető esszéjében, 1996-ban. 2010-ben erre a gondolatra hivatkozik Lehoczkyné Kollonay Csilla, amikor  a vallás munkahelyi gyakorlását az egyik leggyengébben biztosított emberi jognak minősíti egy magyar nyelvű tanulmányában, ám hozzáteszi: „Valószínű, hogy a Cole Durham által bírált elhanyagoltság […] már változóban van, a globalizációs folyamatok által felerősített migrációs hullámok – legalábbis Európában – növekvő figyelmet követelnek a vallások »egymás mellett élésének«.” A 2010-es évek során nyilvánvalóvá vált ez a tendencia, és elkerülhetetlenné a felismerés, hogy: „Ez nem úgy alakult, ahogy vártuk.” Ezekkel a szavakkal kezdődik Christopher McCrudden Litigating Religions („Perre vitt vallások”) című, 2018-ban megjelent könyvének első fejezete.

Az emberi jogok terén nemcsak elméleti felkészültséggel, de tárgyalóügyvédi tapasztalattal is rendelkező szerző szerint az utóbbi időben – a nyugati világban – gyakoribbá váltak a vallási vonatkozású emberi jogi perek, melyeknek körébe beleérti a vallási alapú diszkriminációval és a vallásgyakorlással  kapcsolatos ügyek mellett a vitatott társadalmi kérdésekkel (például az abortusszal vagy az azonos neműek közötti házassággal) kapcsolatos „vallásos álláspontok” körüli jogvitákat is. Hogy mi a tétje a vallási vonatkozású emberi jogi ügyek megfelelő kezelésének, annak érzékeltetésére McCrudden az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyik döntéséből (Kokkinakis Görögország elleni ügye, 1993) idézett: a vallásszabadság „becses érték az ateisták, az agnosztikusok, a szkeptikusok és az érdektelenek számára is. A pluralizmus függ tőle ugyanis, ami nélkül nem létezhet demokratikus társadalom…”  McCrudden szerint úgy tűnik ugyanakkor, hogy manapság a vallással kapcsolatos kérdések problémaként jelentkeznek az emberi jogi jogvédelmi rendszer számára, és ez fordítva is igaz: az emberi jogok sokszor okoznak problémát a vallásoknak.

Az emberi jogi jogvédelem általános igazolása, illetve célja az emberi méltóság biztosítása. Ebből kiindulva fogalmazott meg McCrudden egy erős állítást (megjegyezve, hogy az állítás akár megrökönyödést is kiválthat a hallgatóságból): álláspontja aszerint az emberi jogok csupán eszközei egy, az emberi méltóság elérését szolgáló mechanizmusnak – és az emberi jogi mechanizmus csak egyike az emberi méltóság felé vezető lehetséges utaknak. Mindazonáltal – sokakkal ellentétben – McCrudden nem látja kilátástalannak az „emberi jogi projektet”. A folytatást illetően azonban elengedhetetlennek látja, hogy érdemi párbeszéd induljon el a társadalom különböző szegmensei között; a vallási vonatkozású emberi jogok esetében elsősorban a bíróságok és az egyházak között.

Az első hozzászóló, Nagypál Szabolcs – jogász, teológus – csatlakozott McCrudden könyvének állításához, mely szerint téves az a feltételezés, hogy a világ az elvallástalanodás (szekularizáció) felé halad. Felidézte, hogy Samuel P. Huntington a kilencvenes években többek között annak a meggyőződésének adott hangot (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művében), hogy a régi vallások újra teret fognak nyerni, valamint új vallási mozgalmak alakulnak ki a világ egyes részein.

Nagypál emlékeztetett arra, hogy a római katolikus egyház egészen a XX. század második feléig elutasította a vallásszabadság eszméjét. A paradigmaváltásra a második vatikáni zsinat alatt, 1965-ben került sor, a Dignitatis humanæ című nyilatkozat kiadásával, amely az emberi méltóságból eredezteti vallásszabadság mindenkit megillető jogát.

Nagypál megjegyzést fűzött McCrudden könyvének ahhoz a megállapításához, hogy a bíróságra kerülő vallási ügyek gyakoribbá válásában szerepe van a vallási civil szervezetek elterjedésének, fokozódó nemzetközi jelenlétének is. Ez azért nem meglepő egyrészt, mert a vallásos értékeket vallók válaszlépésre kényszerültek, látva a szabadelvű civil szervezetek helyzetének erősödését – gondolva például az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsában a konzultatív státusz megszerzésének lehetőségére –, másrészt az egyes egyházakon belül a konzervatívok és a liberálisok közötti feszültség, illetve a különböző álláspontok megjelenítésének igénye is állhat a vallási civil szervezetek létrehozásának hátterében.

Nagypál egyik hangsúlyos üzenete az volt, hogy az érdemi párbeszéd nem csak érvekből és ellenérvekből áll: a működtetéséhez közös jövőképre is szükség van. A párbeszéd sajátos formájaként említette a vallások közötti párbeszédet (ezen a téren személyesen is tevékeny egy magyarországi szervezet, a Vallásközi Párbeszéd Társasága elnökeként), amelybe a felek abban a tudatban és annak elfogadásával kapcsolódnak be, hogy a másik nem fogja megváltoztatni a hitrendszerét: a hinduból nem lesz római katolikus, és a római katolikusból nem lesz hindu az egymással folytatott eszmecsere hatására.

A következő felkért hozzászóló, Jaap Doedens a szekuláris emberi jogok és a vallás közötti összeütközésre a hazájából, Hollandiából hozott fel egy példát. A holland társadalom közismerten nyitott a változásra: ezt mutatja az is, hogy a világon először Hollandiában tették lehetővé (2001-ben) az azonos neműek közötti házasságkötést. A jogi változást követő első időkben azok a köztisztviselők, akik vallási-lelkiismereti okokból nem kívántak azonos nemű párok házasságkötésénél anyakönyvvezetőként közreműködni,  felmentést kaphattak az ilyen feladatok alól – pragmatikus megközelítés révén, amely annak megoldására összpontosított, hogy az önkormányzatoknál biztosítottak legyenek a feltételek az azonos neműek számára a házasságkötéshez. Ezt később elvi alapú, kategorikus megközelítés váltotta fel. A szemléletváltást jelzi a Doedens által felidézett eset, amikor egy meleg pár egy városi önkormányzat honlapján kiválasztotta azt az egyetlen anyakönyvvezetőt, aki a bemutatkozásában jelezte, hogy azonos neműek házasságkötésénél nem vállalkozik közreműködésre, és kifejezetten őt kérték fel (Hollandiában ugyanis a házasulandók választása-felkérése alapján jelölik ki az anyakönyvvezetőket); az így kialakult helyzet végül az anyakönyvvezető munkaviszonyának megszűnését eredményezte. Ez lenne a pluralizmus? – kérdezte Doedens. – Ha valaki egy kóser hentesnél disznóhúst kérne, majd panaszt emelne, hogy nem szolgálják ki, azt nyilvánvalóan antiszemita megnyilvánulásnak minősítenénk. Az anyakönyvvezetők vallási szempontjainál miért erősebb a házasulandók „provokációhoz való joga”?

McCrudden felidézett egy igen hasonló, Egyesült Királyság-beli esetet, amelyhez tárgyalóügyvédként személyesen is köze volt: az EJEB előtt képviselte Lillian Ladele-t, egy londoni anyakönyvvezetőt, aki vallási meggyőződése miatt nem vállalkozott azonos nemű párok élettársi kapcsolatának bejegyzésére, és emiatt elveszítette az állását. Az EJEB a Ladele-ügyben – amelyet más ügyekkel összevontan, az Eweida és mások Egyesült Királyság elleni ügye részeként tárgyalt – az EJEB végül nem állapított meg jogsértést. McCrudden szerint egyrészt felvethető a kérdés, hogy a konkrét helyzetben melyik fél volt kiszolgáltatottabb társadalmi helyzetben, illetve ki szorult rá jobban az egyenlő bánásmódhoz való jogának védelmére: Ladele asszony  (aki nemcsak egy evangéliumi keresztény kisegyház híveként, de feketeként is kisebbséginek volt tekinthető Islingtonban, London felkapott, liberális légköréről ismert negyedében) vagy a helyi meleg közösség. Másrészt, a hasonló helyezeteket általában is a munkavállalók igényeihez való ésszerű alkalmazkodás elve felől kellene megközelíteni.

Doedens teológusként egyetértett a szerzővel abban, hogy az emberi jogok és a vallás viszonyáról szóló vitában központi jelentőségű a méltóság fogalma. A judeokeresztény felfogás szerint az ember méltósága abból fakad, hogy az Isten képére teremtetett. A jeruzsálemi zsidó templomban azért nem volt istenszobor,  mert az ember az Isten földi képmása. Az emberi jogi értelemben vett méltóság – melynek értelmében a legelvetemültebb bűnözőt is megilleti például a védelem joga – összeegyeztethető az istenarcúsággal, az utóbbi felfogás szerint ugyanis az ember nem tökéletes mása az Istennek, hanem tükörképe, a tükröződés szöge pedig sohasem tökéletes: szükség van tehát szabályokra, államra, igazságszolgáltatásra. Továbbá, az érem másik oldaláról, a felelősségről is beszélni kell: a jó állampolgár eszményéhez ez is hozzátartozik. Újra nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a közösségnek, a társadalmi összefogásnak.

McCrudden válaszul egy nemrégiben megjelent kötetet említett (Human Dignity in the Judaeo-Christian Tradition: Catholic, Orthodox, Anglican and Protestant Perspectives – „Emberi méltóság a judeokeresztény hagyományban:  katolikus, ortodox, anglikán és protestáns nézőpontok”) amelyben szerepel a Doedens által bemutatott istenképiség-felfogás is: Richard Conrad „The Holy Trinity as Source of Human Dignity According to St Thomas Aquinas” („A Szentháromság mint az emberi méltóság forrása Aquinói Szent Tamás szerint”) című tanulmányában a méltóság dinamikus felfogását tárgyalja. Ennek a koncepciónak kulcselemei a cél felé törekvés, az elhivatottság és a felelősségvállalás. McCrudden szerint az emberi méltóság eszméjéből nyilvánvalóan felelősségek fakadnak: felfogásában a méltósághoz a relacionalitás (az „egymáshoz kapcsoltság”) fogalma kapcsolódik. Az emberi jogi jogvédelem sem ássa alá szükségszerűen a felelősségvállalást: a politikai diskurzus révén terjedt el az a „félrefordítás”, mely szerint az emberi jogok mindegyike abszolút, korlátozhatatlan, csakis az egyénről szól, és nélkülözi a felelősség dimenzióját. Ez a – helytelen – megközelítés emlékeztet a jogok „amerikaias”, ütőkártyaként való felfogására.

A harmadik felkért hozzászóló, Evert van de Poll teológusként arra a meglepőnek tűnő ellentmondásra hívta fel a figyelmet, hogy a szekuláris emberi jogi szféra és a keresztény egyházak közötti viszony kölcsönös előítéletektől terhelt, noha az emberi jogi eszme (nyugati) keresztény gyökerei nyilvánvalóak. Az emberi jogok nyelve – főleg az emberi méltóság fogalmának köszönhetően – potenciálisan használható lenne a vallástalanok és vallásosak között párbeszéd során, ám az emberi jogi nyelv az idők során egyre inkább szekulárissá vált. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy az emberiség nagy családnak való elképzelése vagy az emberi mivoltból fakadó önérték elismerése keresztény eredetű eszmék. Idézte a filozófus John Gray-t, aki szerint a napjaink nyugati gondolkodását meghatározó, egyénközpontú liberalizmus – kimondatlanul, illetve észrevétlenül is – a keresztény eszmeiség szüleménye. Említette a politikatudós Olivier Roy-t is, aki a most megjelent könyvében azért teszi fel a kérdést, hogy “keresztény-e Európa?” (Is Europe Christian?), mert egyes populista politikusok mostanában az európai kereszténység őrzésére szólítanak fel, noha az 1960-as évek végén lezajlott értékváltást követően már nem a kereszténység határozza meg az európai társadalmakat, hiába küzd a jelenség ellen az egyház.

Van de Poll hangsúlyozta, hogy a különböző vallások viszonya az emberi jogokhoz nem egységes, és az egyes keresztény, sőt, például az egyes protestáns vallások között is jelentősek az eltérések. Az utóbbiakat illetően kiemelte, hogy az evangéliumi keresztény (protestáns) egyházak álláspontja emberi jogi kérdésekben általában jóval közelebb áll a római katolikus egyházéhoz, mint a tradicionális (Európában főáramú) protestáns egyházakéhoz. A protestánsok közül a baptisták szerepét látja kiemelkedőnek az emberi jogi diskurzus előmozdításában; történelmi távlatból nézve és napjainkban  is (ennek fontos jelenkori fóruma az Európai Baptista Szövetség).

Van de Poll kiemelte azt a gondolatot McCrudden könyvéből, mely szerint a szekularitás fogalmát nem szabad összekeverni a szekularizmussal: az előbbi lenne az elérendő állapot a vallások és az állam viszonyát tekintve, míg az utóbbi a vallástalanság államvallássá tételére irányuló törekvésre utal.  Megjegyezte, hogy a szekularitás McCrudden-féle fogalmára sokan a posztszekularizmus kifejezést használják. A posztszekularizmus túllép a vallástalanítás, illetve a vallások „rekeszbe zárásának” célján, és elismeri, hogy a vallásoknak maradt még szerepe bizonyos területeken a modern világban. A posztszekularizmus korában kulcsfontosságú az érdemi párbeszéd; ennek modellje szerinte az a vita lehet, amelyet 2004 januárjában Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger bíboros (akit a következő évben XVI. Benedek néven pápának választottak) folytatott le egymással, a “szekularizáció dialektikájáról”, vallásról és világi gondolkodásról. De vajon hogyan lehet a bíróságokkal párbeszédet folytatni? – tette fel a kérdést Van de Poll.

McCrudden szerint a bíróságok és a vallások közötti párbeszédre részben a nyilvánosság előtt, illetve perek során kerülhet sor. A bíróságok döntéseik során figyelembe veszik más bíróságok döntéseit, a komparatív módszer alkalmazása révén pedig más országok bíróságainak érvelését is. A párbeszéd hatékony formája lehet a korlátozott nyilvánosságú szakmai vita, javasoltan a  Chatham House szabály szerint (vagyis azon az előzetes megállapodáson alapulóan, hogy a résztvevők a későbbiekben felhasználhatják a beszélgetés során megismert információkat és véleményeket, de a nem fedhetik fel a közlő – vagy bármely résztvevő – személyazonosságát). Az emberi méltóság témakörét illetően ő maga is szervezett egy ilyen kollokviumot Oxfordban; a meghívottak körében tudósok (teológusok, történészek, filozófusok), egyházi tisztségviselők és jogászok voltak (megemlítette azt is, hogy ez a találkozó jelentette az alapját a 2013-ban megjelent Understanding Human Dignity – „Az emberi méltóság megértése” – című, multidiszciplináris tanulmánykötetnek).

A beszélgetés ezt követően kinyílt a hallgatóság felé. A jelenlévők egyike, Fiala-Butora János szerint a vallás sokszor csak „proxy” a vallási csoportok közötti konfliktusok során: Észak-Írország esetében sem vallási nézeteltérésekről, hanem szekuláris (politikai, etnikai) törésvonalakról volt szó – ezt a megállapítást a szerző is messzemenően relevánsnak tartotta. Igyekezett viszont eloszlatni Fiala-Butora kételyeit a korlátozott nyilvánosság előtt zajló párbeszéd hasznosságát illetően. A szerző szerint a tapasztalatok azt mutatják, hogy az érdemi vita kibontakozásához alkalmatlan közeg a széles politikai nyilvánosság, mert ebben a közegben a felek – a politikai élet természetéből fakadóan – óhatatlanul magamutogatásba kezdenek, és „pontszerzésre” törekszenek. A párbeszéd előmozdításához viszont nyitottságra és őszinteségre lenne szükség, és ehhez a privát körülmények teremtenek megfelelő közeget.

Pap András László, ugyancsak a hallgatóság soraiból, azt illetően kért állásfoglalást a szerzőtől, hogy milyen mértékben „szervezhetik ki” a kérdések eldöntését a bíróságok vallási ügyekben, vagyis mekkora szerepet kaphatnak a szakértők; adott esetben egyházak, vallási szervezetek képviselői. McCrudden szerint, először is, a szakértőknek csakis a tényeket illetően szabadna szót kapniuk, az esetek jogi minősítése nem lehetne a feladatuk. Sokszor azonban már a tények megállapítása során is csatahelyzet alakul ki, amikor több szakértőt keresnek meg ugyanazzal a kérdéssel. Az egyes vallásokon belül jelentős viták folyhatnak, például aligha állapítható meg egyes kérdéseket illetően akár a „a katolikus álláspont” sem – és akkor még nem is beszéltünk más, decentralizáltabb egyházakról. A szakértők gyakran találják magukat olyan helyzetben, hogy más-mást állítanak, és eltérő forrásokra hivatkoznak az egyazon egyházat képviselő püspökök, vezetők. A bíróságok számára kényelmesebb lehet kulturális – és nem vallási – kérdésként megközelíteni bizonyos ügyeket. Példaként egy, a Dél-afrikai Köztársaság alkotmánybíróságára került ügyet említett: egy dél-indiai származású (tamil etnikumú) középiskolás diáklány egy apró piercinggel az orrában tért vissza a tanítási szünetről; ezzel az iskola vezetősége szerint megsértette a házirendet (amely az ékszerviselést a diáklányok számára egy pár fülbevalóra korlátozta), és a piercing eltávolítására szólították fel; az édesanyja ezt az intézkedést sérelmezve indított jogi eljárást, arra hivatkozva, hogy a lányok orrpiercingjének vallási-kulturális jelentősége van a dél-indiaiak számra. A bíróság végül arra hajlott, hogy az ügyet kulturális kérdésként keretezze – elismerve, hogy a tamil kulturális önazonosság kifejezésének fontos eleméről van szó –, minthogy abban a kérdésben döntsön, hogy mennyiben fakad a hindu vallásból a szokás.

Gárdos-Orosz Fruzsina kérdése a szerzőhöz arra a kulcsproblémára vonatkozott, hogy miként képzelhető újra, alternatív módon az emberi jogok tartalma, köre és igazolása (amennyiben ez szükségesnek látszik az emberi jogi projekt folytathatósága érdekében). McCrudden a gyakorlatból táplálkozó (practice dependent) elméletalkotás módszerének továbbfejlesztését szorgalmazza: át kell tekinteni az emberi jogi alrendszerek széles körét (ideértve nemcsak az igazságszolgáltatás különböző tereit, de az egyházakat is), a gyakorlatuk normatív implikációinak azonosítására törekedve. Az egyes alrendszereknek önjáró működés helyett képessé kell válnia az egymás gyakorlatának és igazoló elveinek figyelemmel kísérésére, kölcsönös bírálatára, másrészt saját gyakorlatuk és elveik újraértékelésére.

Bencze Mátyás publikált kutatási eredményeire hivatkozva osztotta meg azt az észrevételét, hogy Magyarországon a vallási értékeket, egyházi jogokat és érdekeket érintő kérdésekben a bíróságok gyakorlata töretlenül kedvez a komoly társadalmi tekintéllyel rendelkező keresztény egyházaknak. McCrudden ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalja az Egyesült Királyságban. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) gyakorlatát illetően pedig úgy látja, hogy leginkább olyan esetekben fordul elő, hogy a vallási álláspontnak kedvez az ítélet, ha a kérdést az egyes államok mérlegelési mozgásterében eldöntendőnek találja a testület. Ezen tendencia alól azonban gyakori kivételt jelentenek azok a (kelet)-közép-európai esetek, amikor az államok egyes egyházak felépítésébe vagy működésébe próbálnak beleszólni, és emiatt az EJEB egyezménysértést állapít meg. Sokat számít, hogy milyen a társadalmi közönség: míg például az Egyesült Államokban könnyebben lehet a bíróságokon vallási érveléssel sikert elérni, addig egyes európai országokban a bíróságok kényelmesebbnek találják a vallási kérdések szólásszabadsági ügyként való keretezését. Európában csak az megy a bíróságra kifejezetten vallási érvekkel – például a Bibliára hivatkozva –, aki el akarja veszíteni a pert. Tapasztalható ugyanis egy ilyen jelenség: a perveszteség nyereség lehet annak, aki az áldozat szerepét kívánja magára ölteni, aki erősíteni akarja a „mi és ők” szembenállást, és aki a végveszély közeledtét hirdeti.

Miklovicz Attila megemlítette Charles Taylor könyvét a szekularitás térnyeréséről (A Secular Age), mely szerint a modern világban a vallás(osság) már nem számít alapértelmezettnek, csak egyike az opcióknak. Felidézte ennek kapcsán azt a kérdést, mely szerint ha valaki a „szekuláris opciót”  választja, például munkát vállal a közszférában, akkor az államtól elvárható semlegesség jegyében otthon kell-e hagynia a vallási meggyőződéséből fakadó lelkiismereti aggályait. McCrudden erre reagálva úgy fogalmazott, hogy mindig igen kényelmetlenül érzi magát ettől az érveléstől; hogy miért, azt egy történelmi példával tudja érzékeltetni: nem lett volna jobb, ha a náci Németországban több köztisztviselő szegült volna szembe lelkiismereti okok miatt az utasításoknak? Másrészt, manapság az üzleti vállalkozások esetében is egyre fontosabb a társadalmi felelősségvállalás, az értékek melletti elköteleződés – miért pont a köztisztviselőket zárnánk ki azoknak a köréből, akik követhetik a saját lelkiismeretüket, erkölcsi szabályaikat? Miklovicz Attila azon kérdésére, hogy a bírók is követhetik-e a lelkiismeretüket vallási ügyekben, McCrudden azt a választ adta, hogy a bírók esetében az egyetlen elfogadható megoldásnak azt tartja, ha visszaadják azokat az ügyeket, amelyek megítélése súlyos lelkiismereti konfliktussal járna számukra (az USA-ban a halálbüntetést ellenző bírók visszaadják az ilyen kimenetelt magukban hordozó ügyeket, másutt a válást ellenző katolikus bírók elkerülik a családjog ezen területét). Ennek kapcsán rosszallóan említette XVI. Benedek nyilatkozatát, amelyben a pápa erkölcsi szempontból aggályosnak minősítette az Emberi Jogok Amerika-közi Bíróságának egyik döntését (a Murillo és mások Costa Rica elleni ügyében, lombikeljárás során fel nem használt embriók sorsát illetően). McCrudden véleménye szerint ugyanis a pápa nem kompetensebb egy bírói testület döntésének megítélésében, mint bármely más, jogi végzettséggel nem rendelkező állampolgár; és egyébként sem helyeselhető, ha egy bíró saját vallási-erkölcsi elveit érvényesítve igyekszik alakítani a jogi normákat.

_____________________________________________

Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.