Fazekas FlóraA súlyos alkotmányos aggályokat felvető magyar „gyermekvédelmi” törvény ügyében folyó kötelezettségszegési eljárás fejleményeit nagy figyelem övezi egész Európában, többek között azért, mert a Bizottság keresetében először jelölte meg – más uniós rendelkezések mellett – önálló jogalapként az uniós alapértékeket felsoroló EUSZ 2. cikk sérelmét. Úgy tűnik, a törvény olyan nyilvánvaló és mély ellentétben áll a közös európai alkotmányos hagyományokkal, hogy ez rákényszeríti az uniós intézményeket a határozottabb fellépésre a közös értékek védelme érdekében. Az eljárásban a főtanácsnok 2025. június 5-én ismertette indítványát, amely számos újdonságot tartalmaz az EUSZ 2. cikkének kikényszeríthetőségével kapcsolatban. Az írás ezeket foglalja össze röviden.
Az Országgyűlés 2021 nyarán fogadta el és léptette hatályba a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról szóló 2021. évi LXXIX. törvényt, amely a kiskorúak egészséges fejlődésének védelmére hivatkozva tiltja vagy korlátozza az olyan tartalmakhoz való hozzáférést, amelyek „a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását vagy a homoszexualitást” népszerűsítik vagy jelenítik meg. A köznyelvben általában „gyermekvédelmi” törvényként (vagy „pedofiltörvényként”) hivatkozott, számos törvényt módosító szabályozás egyöntetű tiltakozást váltott ki a hazai és az európai szakértők körében: szakmai és jogvédő szervezetek tiltakoztak a megbélyegző és kirekesztő szabályozás ellen Magyarországon és Európában is, a Velencei Bizottság állásfoglalásban sürgette a visszavonását, azonnal szót emelt ellene az Európai Parlament, az Európai Bizottság pedig a törvény hatálybalépését követő héten kötelezettségszegési eljárást indított, amely keretében – Magyarország együttműködési hajlandóságának teljes hiánya miatt – 2022. december 19-én benyújtott keresetével az Európai Unió Bíróságához fordult. A felek szóbeli meghallgatására 2024. november 19-én került sor, a főtanácsnok, Tamara Ćapeta pedig 2025. június 5-én ismertette indítványát, amelyben valamennyi jogalap tekintetében egyetértett a Bizottság keresetében foglaltakkal. Az alábbiakban a főtanácsnok indítványát ismertetem röviden, és igyekszem ezzel rávilágítani az ügy saját magán jóval túlmutató jelentőségére.
Mi a jogvita valódi tétje?
A C-769/22., Európai Bizottság kontra Magyarország néven folyó eljárás a felmerülő jogi kérdések jellegére tekintettel azonnal az európai alkotmányosságról folyó diskurzus egyik központi témájává vált. A jogvita lehetőséget ad ugyanis arra, hogy az Európai Unió Bírósága (EUB) megerősítse az EUSZ 2. cikkében foglalt alapértékek (emberi méltóság, szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállamiság, alapvető jogok) védelmét az uniós jogban. 2010 óta, a „jogállami leépülés” folyamatába illeszkedő jogi fejlemények megjelenésével az EU-ban központi kérdéssé vált, hogy milyen eszközökkel léphet fel az Unió az európai integráció alapjának tekintett közös jogállami és demokratikus értékek védelme érdekében. Az EUB esetjogában megjelent már az az állítás, hogy az EUSZ 2. cikke „olyan értékek összefoglalása, amelyek az Unió mint közös jogrend identitásának részét képezik, és amelyek a tagállamokra nézve jogilag kötelező erejű kötelezettségeket tartalmazó elvekben testesülnek meg.” Az EUSZ 7. cikkében foglalt eljárások elvben az alapértékek sérelmének megelőzésére, illetve szankcionálására szolgálnak, politikai okokból azonban ezek az eljárások nem hatékonyak. Az azonban korántsem egyértelmű, hogy az uniós jog érvényesülését konkrét szabályozási területeken kikényszeríteni hivatott kötelezettségszegési eljárásokban ezek a jogilag kötelező elvek is kikényszeríthetőek-e, számonkérhetőek-e az azokkal szembehelyezkedő tagállamokon. Az eljárásban eldöntendő, korábban meg nem válaszolt kérdés tehát az, hogy felhívható-e az EUSZ 2. cikke mint önálló jogalap az uniós jog megsértésének alátámasztására egy tagállammal szemben.
Az ügyben felvetett jogi kérdések súlyát és szinte egész Európát megmozgató jelentőségét mutatja, hogy az eljárásban a Bizottság mellett beavatkozóként 16 tagállam, valamint az Európai Parlament is részt vesz. Ez az összefogás és aktivitás a tagállamok részéről példátlan, különösen olyan esetben, amikor nem egy másik tagállam oldalán, hanem egy tagállammal szemben foglalnak állást. Úgy tűnik tehát, hogy egy sérülékeny társadalmi csoport jogfosztása és megbélyegzése olyan jelenség Európában, amely a tagállamok többsége számára teljes mértékben elfogadhatatlan és védhetetlen – és ezzel kapcsolatos álláspontjuknak hajlandóak nyilvánosan is hangot adni.
Szintén sokatmondó, hogy az EU Bíróság úgy döntött, az eljárást teljes ülésben, azaz valamennyi bíró részvételével folytatja le, ami igazi kuriózumnak számít: 2020 és 2024 között mindössze négy ügyben döntött ilyen összetételben a testület, ami az összes lezárt ügy 0,13%-a volt. A Bíróság alapokmánya (16. cikk) szerint a néhány kötelező esetet leszámítva akkor dönthet emellett az összetétel mellett a Bíróság, ha „az előtte folyó ügy kivételes jelentőséggel bír.” A teljes ülési formáció azt is jelenti, hogy a tárgyalásokon és tanácskozásokon a Bíróság elnöke, Koen Lenaerts elnököl.
A Bizottság keresete szerint a szabályozás három szinten sérti az uniós jogot: egyfelől a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozóan az alapszerződést és több irányelvet; másfelől az Európai Unió Alapjogi Chartájában foglalt egyes alapvető jogokat (egyenlő bánásmódhoz való jog, véleménynyilvánítás szabadsága, magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog); harmadrészt pedig az Európai Unió közös alapvető értékeit felsoroló EUSZ 2. cikkét. Az EUSZ 2. cikkére mint különálló jogalapra való hivatkozás eddig nem fordult elő kötelezettségszegési eljárásban, az EUB a cikket eddig egyes alkotmányos jelentőségű kérdések (például a bírói függetlenség) kapcsán az uniós jog más rendelkezéseinek értelmezéséhez használta fel.
A főtanácsnok meglátása szerint az ügy túlmutat az európai integrációval a kezdetektől együttjáró, nagyrészt szakpolitikai jellegű jogvitákon. (A Bizottság keresetében úgy fogalmazott, hogy a másodlagos jog és a Charta sérelmén túl a jelen ügyben „valami többről” van szó.) Az ügy középpontjában a főtanácsnok szerint valójában az LMBTI-személyek életét és státuszát érintő értékvita áll. A magyar „gyermekvédelmi” törvény ugyanis azon az értékítéleten vagy előítéleten alapul, hogy az LMBTI-személyek élete nem azonos értékű, mint a társadalom többi tagjáé, ezért nem érdemes arra, hogy a kiskorúak számára mint létező életforma megjeleníthető legyen a nyilvánosságban. A magyar szabályozás ugyanis nem csak az erotikus vagy pornográf tartalmú LMBTI-tartalmak megjelenítését tiltja, hanem az LMBTI-személyek hétköznapi életét, egyáltalán létezését ábrázoló tartalmakat is, ezeket általánosságban a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődését károsító információként kezeli. Ezt a veszélyt azonban semmilyen tudományos bizonyíték nem támasztja alá, így arra a következtetésre kell jutni, hogy a magyar szabályozás alapja egy negatív értékítélet az LMBTI-személyek státuszával, életformájuk értékességével kapcsolatban – ez pedig egyértelműen ellentétes az európai jogrendben uralkodó, az emberi méltóság és egyenlőség tiszteletén alapuló felfogással. Ezért állítható, hogy a „gyermekvédelmi” törvénnyel kapcsolatos jogvita középpontjában egy értékvita áll, és így jutunk el ahhoz a kérdéshez, hogy az Unió alapértékeit felsoroló EUSZ 2. cikk a jelen ügyben alkalmazható-e.
Mi az EUSZ 2. cikk alkalmazásának tétje?
A vélemény az EUSZ 2. cikkére úgy tekint, mint amely az Unió alapítóinak értékválasztását és ezzel az Unió identitását fejezi ki: egy olyan társadalom előmozdítását segíti, amely egy emberi jogokat tiszteletben tartó alkotmányos demokrácia keretei között működik, és kizárja az ezeket tagadó (autokratikus) berendezkedést. Ennek elfogadása a tagállamok részéről az Európai Unióhoz való csatlakozással egyben egy alkotmányos értékválasztást is jelent, amely felé a tagállamok elkötelezik magukat. A főtanácsnok szerint ezért az EUSZ 2. cikke alkotmányjogi vonatkozású előírás, amely – összhangban a tagállamok nemzeti identitását elismerő EUSZ 4. cikk (2) bekezdésével – ugyan nem zárja ki az alkotmányos pluralizmust, különböző alkotmányos megoldások alkalmazását, a benne foglaltak azonban „vörös vonalakként” korlátozzák a tagállamok cselekvési szabadságát. Az EUSZ 2. és 4. cikke nem mond ellent egymásnak, hiszen a tagállamok az uniós csatlakozással kötelezettséget vállaltak az alapértékek érvényesítésére, és ez a kötelezettség szükségképpen a tagság fennállása alatt is megmarad. Az Európai Unió működésének alapját ugyanis a tagállamok közötti kölcsönös bizalom jelenti, amely csak akkor valósul meg, ha a tagállamok bízhatnak abban, hogy mindannyian érvényesítik ezeket az alapvető értékeket.
Ebből adódik a kérdés, hogy az EUSZ 2. cikkében foglalt értékek jogilag kikényszeríthetőek-e, azaz szolgálhatnak-e mérceként egy tagállami szabályozás uniós joggal való összhangjának megítélésekor. A főtanácsnok indítványában amellett érvel, hogy az EUB korábbi esetjogában már megjelent irányt követve az EUSZ 2. cikkét jogilag kötelező erejűnek kell tekinteni. Ezt alátámasztja többek között, hogy a Szerződés normatív rendelkezései között szerepel, nem pedig a preambulumban, illetve hogy a cikket szövegező Európai Konvent szándéka is jogi kötelezettségek megteremtése volt. A legerősebb érv azonban az EUSZ 49. cikkével való kapcsolat, amely az EU-hoz csatlakozni szándékozó tagállamok számára előírja az alapértékek elimerését, az EUB értelmezése szerint azonban ez a kötelezettség nem csak a csatlakozáskor, hanem a tagság alatt is folyamatosan fennáll.
A jogi kötőerő kérdésétől meg kell különböztetni a bírósági úton való kikényszeríthetőség kérdését. A főtanácsnok ezzel kapcsolatban amellett érvel, hogy az EUSZ 2. cikkben foglalt értékek az EUB előtti eljárásban felhívhatók és számonkérhetők. Ezt alátámasztják az alapszerződésekben foglalt rendelkezések, amelyek az EUB-t mint az uniós jog – beleértve az EUSZ 2. cikk – kikényszerítésének intézményi garanciáját jelölik meg, és ehhez többféle eljárást is biztosítanak, többek között a kötelezettségszegési eljárást. Ebben a körben azonban meg kell különböztetni a cikk „különálló” és „önálló” kikényszeríthetőségét. A főtanácsnok „különálló” (self-standing, eigenständig, distinct) alkalmazásnak nevezi azt a helyzetet, amikor a cikkben foglaltak sérelmét más uniós (alapszerződési vagy másodlagos jogi) rendelkezések sérelme mellett állapítja meg a Bíróság. Ez azért lehetséges, mert az absztrakt módon megfogalmazott alapértékeket általában további uniós normák (az alapszerződések, az Alapjogi Charta és a másodlagos jog egyes rendelkezései) konkretizálják. Amikor a Bíróság az uniós jognak való megfelelést vizsgálja, a konkrét rendelkezések sérelmének megállapítása mellett juthat olyan következtetésre, hogy az érintett tagállam az uniós jogot sértő gyakorlatával átlépte az EUSZ 2. cikke által meghatározott „vörös vonalat” is.
Ettől eltérően a cikk „önálló” (autonomous, selbständig, autonome) alkalmazása azt jelentené, hogy a Bíróság az uniós jog alkalmazási körén kívül is, tehát konkrét uniós előírások sérelme nélkül is megállapíthatná az alapértékek sérelmét (például a választójogba vagy a választási rendszerbe való illegitim beavatkozás kapcsán). Mivel a szóban forgó ügyben nem volt releváns, a főtanácsnok azzal kapcsolatban nem fejtette ki véleményét, hogy az önálló alkalmazást elfogadhatónak tartja-e (ez egyébként együtt járna az Unióra átruházott hatáskörök terjedelmének vizsgálatával, ami az uniós jogalkotás és jogalkalmazás egyik legkényesebb kérdése), az EUSZ 2. cikk különálló, további uniós rendelkezésekhez kapcsolódó alkalmazhatóságát azonban ebben az ügyben lehetségesnek és szükségesnek tartotta, összhangban a Bizottság és a beavatkozó tagállamok álláspontjával.
A főtanácsnok amellett érvel, hogy – ellentétben a Bizottság keresetével – az EUSZ 2. cikkében foglalt valamely alapérték sérelmét nem arra tekintettel kell megállapítani, hogy a tagállam a vizsgált szabályozással kirívóan súlyos jogsértéseket valósít meg, hanem akkor, ha a szabályozás mögött valamely alapérték teljes tagadása áll. Nem azért sérülhet tehát az EUSZ 2. cikk, mert egy tagállamban számos súlyos jogsértés egyszerre valósul meg, hanem épp azért valósulnak meg rendszerszintűvé összeálló, súlyos jogsérelmek, mert az adott tagállam tagadja valamely alapérték(ek) elismerését. A főtanácsnok szerint a Bíróságnak mindig az adott ügy körülményei alapján kell vizsgálnia, hogy az alapértékek tagadása megállapítható-e, erre objektív szempontrendszert nem lehet meghatározni, ugyanakkor az, hogy hány alkalommal és milyen széles körben sértettek meg konkrét uniós rendelkezéseket (például a Chartát), releváns, de nem kizárólagos szempont lehet. Azt is fontos azonban a Bíróság részéről szem előtt tartani, hogy egy alapérték tagadása nem azonos azzal, ha alkotmányos keretek között vita áll fenn a tagállam és a Bíróság között az értékek értelmezéséről és tartalmáról. Az ilyen viták az Unión belüli alkotmányos párbeszéd fontos részét képezik.
A magyar „gyermekvédelmi” törvény esetében a főtanácsnok szerint a Chartában foglalt alapjogok és a szolgáltatásnyújtás szabadságának sérelmére tekintettel az alapértékek tagadását és így az EUSZ 2. cikkének sérelmét is ki kellene mondania a Bíróságnak. A vizsgált szabályozás mögött ugyanis az a jogalkotói felfogás áll, hogy az LMBTI‑személyek a társadalom nemkívánatos tagjai, akik nem érdemlik meg az egyenlő bánásmódot. Bár a nemi identitással kapcsolatos kérdések gyakran maradhatnak az alkotmányos párbeszéd keretei között, jelen ügyben nem erről van szó, hiszen a szabályozás alapja az LMBTI-személyek egyenlőségének és emberi méltóságának a tagadása, azaz egyes uniós alapértéknek a tagadása.
Kérdés, hogy mi lehet a célja az EUSZ 2. cikk sérelme megállapításának, ha a Bíróság más, konkrétabb uniós jogsértést is megállapít? A főtanáncsok szerint egyrészt szimbolikus jelentősége lehet az EUSZ 2. cikk sérelme kimondásának, mert ezzel a Bíróság a jogsértés különös súlyára hívja fel a figyelmet, másrészt viszont azt is jelzi, hogy a megállapított uniós jogsértéseknek mi a valódi oka: valamely uniós érték(ek) tagadása. Ez fontos lehet amiatt is, hogy milyen mértékű bírságot szab ki a Bíróság, de amiatt is, hogy a Bizottság hogyan értékeli a jogsértés megszüntetésére tett esetleges jövőbeni erőfeszítéseket. Ha ugyanis az alapértékek, vagyis jelen ügyben az egyenlőség és emberi méltóság megsértéséről is szó van, akkor a jogsértés megszüntetése csak akkor állapítható majd meg, ha Magyarország az LMBTI-személyek megkülönböztetésének minden formáját átfogóan megszünteti.
Ha tehát az EUB a magyar „gyermekvédelmi” törvénnyel kapcsolatos ítéletével az uniós jog részévé teszi a főtancsánok megállapításait, azzal Magyarországé lesz a kétes dicsőség, hogy motorja lehet az uniós alapértékek számonkérhetőségével kapcsolatos jogfejlődésnek. Ennek az uniós jog természetéről szívesen elmélkedő jogászok kifejezetten örülhetnek, hiszen évekre elegendő megvitatnivalót kínálnak a magyar jogalkotási fejlemények – de persze az ügy valóságos tétje ennél sokkal komolyabb: az egész magyar társadalom jövőjének alakulása.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.