jtiblog

A Jogtudományi Intézet blogoldala

Újabb Antigoné dilemma: ezúttal az AB kapitulált

2024. január 29. 7:22
Orbán Endre
adjunktus, NKE

Immár évtizedes tény, hogy az Alaptörvény által bevezetett egyik legjelentősebb közjogi változás az Alkotmánybíróság hatásköreit érintette az ún. valódi alkotmányjogi panasz bevezetésével. Ez azt eredményezte, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányossági szempontból felülvizsgálatnak vetheti alá a bírósági döntéseket. Az új hatáskörrel – elviekben és a gyakorlatot tekintve főszabályként – az Alkotmánybíróság nem vált „szuperbírósággá”, ugyanakkor míg korábban, a régi típusú panasz révén, csak közvetett jellegű jogorvoslati kapcsolat létezett az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok között, az új hatásköri szabályok ezt közvetlen jogorvoslati kapcsolatra módosították.

Az Alkotmánybíróság az Abtv. 27. §-a alapján eljárva, a szubjektív jogvédelemnek a bírói döntés megsemmisítésével tud érvényt szerezni, mindez azonban egyúttal objektíve az Alaptörvény védelmét is biztosítja. Egyrészt az Abtv. 28. § (1) bekezdése „átjárási lehetőséget” biztosít a panaszfajták között, így az Alkotmánybíróság az alaptörvény-ellenes normát is megsemmisítheti. Másrészt azonban önmagában a bírói döntés megsemmisítésének, illetve az AB határozatban olvasható indokolásnak is van objektív jogvédelmi vetülete. Erre a jellegre Somody Bernadette is felhívta a figyelmet a rendőrképmásos ügyekről írt tanulmányában: „az alkotmánybírósági döntésnek az ad kiemelkedő jelentőséget, hogy annak alapján elvárjuk: a rendesbírósági jogalkalmazás számára adott iránymutatást ne csak a konkrét ügyben, hanem valamennyi rendőrképmás-ügyben (illetve, a hasonló alapjogi relevanciájú személyiségi jogi perekben) eljáró bíróság kövesse.”

A valódi alkotmányjogi panasz tehát csak látszólagosan korlátozódik egy adott ügy alkotmányossági vizsgálatára, s mint ilyen, intézményesítése valójában a hatalommegosztásra kiható jelentőséggel bír az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok viszonya tekintetében. Mindez intézményi súrlódásokhoz vezethet, hiszen a korábban a végső döntés jogát teljeskörűen élvező Kúria (Legfelsőbb Bíróság) az Alkotmánybíróság elé vált citálhatóvá alapjogi kérdések tekintetében. A status quo megváltozása nyomán – amely Németországban sem ment feszültségmentesen – csak idő kérdése volt, hogy kialakulnak-e ellentétes értelmezési álláspontok az Alkotmánybíróság és a Kúria között. E viszonyrendszert ráadásul tovább bonyolítja az a speciális normatani helyzet, amit az alkotmánybírósági határozatok és a jogegységi határozatok jogrendszerben elfoglalt helye jelent, és amelyet csak fokozott az ún. korlátozott precedensrendszer bevezetése. Mindez ugyanis azt eredményezheti, hogy az egyedi ügyekben eljáró bírók adott esetben nehéz helyzetbe kerülhetnek, amikor számukra egyaránt kötelező, de adott esetben eltérő iránymutatásokat tartalmazó alkotmánybírósági határozatnak és jogegységi határozatnak is meg kell felelniük. Ez ilyen típusú döntési helyzeteket Antigoné dilemmának nevezhetjük.

Az Antigoné dilemma és a rendőrképmás ügyek

A közismert antik drámának, az Antigonénak több olvasata adható. Ilyen az érdekvezérelt és az önzetlen ember konfliktusa mint két értékrend drámája; tekinthető politikai drámának, így az önkény ellen történő lázadó szabadság drámájának; olvasható sorsdrámaként is, mint az isteni végzettel és a világi törvényekkel szembeszálló hős tragédiája. Ezek mellett adható a drámának egy további, jogi olvasata is. A központi kérdés, hogy Antigoné eltemeti a testvérét vagy sem, feltehető úgy is, hogy Antigoné egyfelől a belső parancsnak, ha úgy tetszik a természetjognak, az isteni íratlan törvénynek engedelmeskedik, vagy másfelől Kreón parancsának, azaz a pozitív jog előírását követi. Antigoné dilemmája tehát lényegében egy jogforrási hierarchia probléma, amelyhez hasonló döntési helyzetbe kerülhetnek az egyedi ügyekben eljáró bírók is, amikor egy kötelező erővel felruházott kúriai döntés és egy szintén kötelező erővel felruházott alkotmánybírósági határozat eltérő iránymutatásai közé szorulnak.

Ennek a jelenségnek a szimbólumaként volt értékelhető az ún. rendőrképmás döntések sorozata, amelynek megítélése több körben is eltérőnek bizonyult a rendes bíróságok és az Alkotmánybíróság által, és amely így páratlan élességgel vetette fel az Alaptörvény által megváltoztatott intézményi viszonyokat az Alkotmánybíróság és a Kúria között.

Az ügy lényege röviden akként foglalható össze, hogy a rendes bíróságok rendre a személyiségi jogaik megsértését és ennek következményeként sérelemdíjat állapítottak meg azoknak a rendőröknek, akiket hozzájárulásuk nélkül a média orgánumai felismerhető és azonosítható módon lefotóztak, illetve lefilmeztek. A kialakult bírói gyakorlatot a Kúria 1/2012. Büntető-Közigazgatási-Munkaügyi-Polgári Jogegységi határozata is megerősítette. Ennek értelmében a nyilvános helyen vagy közterületen szolgálati kötelezettséget teljesítő vagy munkát végző személyek tevékenységük ellátása során nem minősülnek közszereplőnek, ezért a róluk készült, beazonosítható módon, egyediesítetten ábrázoló képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához a hozzájárulásuk szükséges.

Az egyik ilyen személyiségi jogi pert követően egy internetes portál az Alkotmánybírósághoz fordult a sajtószabadság alkotmányellenes korlátozására hivatkozással, amelynek eredményeként a testület a 28/2014. (IX. 29.) AB határozatában megsemmisítette a Fővárosi Ítélőtábla döntését és megállapította: a rendőrök hivatkozhatnak ugyan az emberi méltóságból levezethető képmáshoz való joguk tiszteletben tartására és ez legitim korlátját képezheti a sajtószabadságnak, ugyanakkor utóbbinak csak abban az esetben kell háttérbe lépnie a képmáshoz való jog javára, ha a képi megjelenítés az ábrázolt rendőr méltóságát önkényesen sérti. Nem semmisítette meg viszont az Alkotmánybíróság a jogegységi határozatot, így az elfogadott alkotmánybírósági döntést követően a rendes bíróságok két ellentétes és egyaránt kötelező felsőbírósági jogértelmezéssel rendelkeztek.

A Kúria a megsemmisítés folytán elrendelt új eljárásban szembe is fordult az AB értelmezésével, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy a képmáshoz való jog védelme nem korlátozható csupán az emberi méltóság védelmére pusztán arra való tekintettel, hogy a rendőr a feladatát közhatalmi tevékenység keretében látja el. E döntés, több más hasonló szellemiségben született döntéssel együtt ismét az AB elé került, amelyekben a testület a korábban elfogadott 28/2014-es alkotmánybírósági határozat védelmét jelölte meg mint alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdését: „[j]elen ügy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdése: a bíróság eleget tett-e annak az alkotmánybírósági felszólításnak, hogy „a sajtószabadság és a méltóságvédelmen alapuló képmáshoz való jog közötti érdekütközést egyedi mérlegeléssel” feloldja” (Indokolás [16]).

A 2016-os és 2017-es AB határozatok tehát erőteljesen tematizálták az alkotmánybírósági határozatok jogrendszerben elfoglalt helyét, azok kikényszerítését, és rendre megsemmisítették az AB jogértelmezésével szembeforduló, vagy azt leszűkítő bírósági döntéseket: „[a]z Alkotmánybíróság kiemeli: nem tartozik a bíróságok mérlegelési körébe, hogy érvényt szereznek-e az Alaptörvény 24. cikke (1) bekezdésében foglaltaknak, amely szerint »Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve«. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: az Alaptörvény e cikke mérlegelést nem tűrően az Alkotmánybíróság kötelezettségévé teszi, hogy az Alaptörvénybe ütköző bírósági döntést megsemmisítse és ezáltal is érvényt szerezzen az Alaptörvény normahierarchiában betöltött legfőbb szerepének. Ezt az alkotmányos rendben betöltött kiemelkedő szerepet bontja ki az Abtv., mint sarkalatos törvény 39. § (1) bekezdése, amely az alkotmánybírósági határozat mindenkire nézve kötelező erejét állapítja meg. Ezt vonná kétségbe az, ha az alkotmánybírósági határozatot akár a jogalkotó, akár – mint jelen esetben – a jogalkalmazó szelektíven, megszorítóan alkalmazná, illetve más módon nem érvényesítené megfelelően” (Indokolás [27]).

Az ügyek sorozata jól szemléltette a valódi alkotmányjogi panasz nyomán kialakult közjogi helyzetet, amelyben az Alkotmánybíróság arra is törekedhetett, hogy megszilárdítsa új közjogi helyzetét.  Az AB határozottsága, vagyis a nagy többséggel elfogadott megsemmisítő döntések sorozata, elvezetett a dilemma feloldásához is, hiszen a Kúria hatályon kívül helyezte a Kúria 1/2012. BKMPJE határozatát.

Az Antigoné dilemma és a tettleges véleménynyilvánításos ügyek

A Kúria 4/2022-es jogegységi határozata nyomán egy újabb Antigoné dilemma látszott kibontakozni. Alkotmánybírósági oldalról mindezt egy viszonylag friss gyakorlat alapozta meg, amely az ún. tettleges véleménynyilvánítás megítélése kapcsán kezdett kialakulni. A 1/2019. (II. 13.) AB határozattal induló alkotmánybírósági gyakorlat a véleménynyilvánítás szabadsága és a Szabálysértési törvény, illetve a Büntető törvénykönyv egyes tényállásai közti határvidékre vonatkozik. Az AB elé ugyanis rendre olyan nonverbális aktusok megítéléséről szóló ügyek kerültek (pl. emlékmű leöntése, nemzeti konzultációs plakát összefirkálása, rossz minőségű járdaszakasz figyelemfelhívó befestése stb.), amelyek kommunikációs funkciója, vélemény nyilvánító jellege beazonosítható volt, ugyanakkor tényállásszerűsége okán a hatóságok eljárást indítottak azok megvalósítói („elkövetői”) ellen garázdaság, köztisztasági szabálysértés vagy rongálás miatt. Ezekben az ügyekben az indítványozókat rendre elmarasztalták, akik azt követően a szólásszabadságuk védelmére hivatkozással kértek jogvédelmet az Alkotmánybíróságtól.

Az ügyekben az Alkotmánybíróság rendre felidézte, hogy a véleményszabadság nem csupán a klasszikus „szólásokra” vonatkozik, hiszen az megvalósulhat képek, szimbólumok vagy ruhadarabok viselésével, gondoljunk például a freeSZFE maszkokra, amelyek kreatívan lényegítették át a pandémia miatt kötelező maszkokat médiafelületté. Ehhez hasonlóan kommunikál egy plakátra írt vagy festett üzenet is, hiszen az eredeti felirat lefestése információs tartalommal bír a külvilág számára. Az ilyen performansz jellegű figyelemfelhívások azonban adott esetben kárt, az eredeti tárgy állagának megváltozását idézhetik elő, ezért ezekben az ügyekben az egyik alapvető kérdés az volt, hogy tekinthetők-e ezek, és ha igen, milyen szempontok alapján véleménynyilvánításnak.

Mint sok más alapjogi kérdés, a jelen ügyekben felmerülő kollízió sem tekinthető hungarikumnak, így az Alkotmánybíróság nyugodtan fordulhatott az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatához. Utóbbi értelmében bizonyos tettleges megnyilvánulások igenis véleménynyilvánításként kezelhetők, aminek szubjektív feltétele a cselekményt elkövető szándéka, illetve célja, és objektív feltétele, hogy a cselekmény véleményközlő karaktere külső szempontból felismerhető, beazonosítható legyen. Ezt vette át tehát az Alkotmánybíróság a Budapest V. kerületi Szabadság téren található szovjet hősi emlékmű festékkel való leöntésének ügyében született 1/2019. (II. 13.) AB határozatban, amelyben megállapította, hogy:

  • „csak kivételes esetekben igazolható alkotmányosan az a véleménynyilvánítás, amely a tulajdon tárgyát rongálja”, ami azt jelenti, hogy még rongálás esetén is előfordulhat a tettleges véleménynyilvánítás igazolhatósága, és
  • a társadalomra veszélyesség fogalmán keresztül ítélendő meg, hogy az adott cselekmény szabálysértésként, illetve bűncselekményként vagy véleménynyilvánításként értékelhető: „amennyiben egy cselekmény az Alaptörvény által védett alapjog-gyakorlásnak minősül (így pl. a véleménynyilvánítás szabadságának körébe esik), eleve kizárt annak társadalomra veszélyessége.”

Az alapjogi szempontoknak a „társadalomra veszélyesség” körében történő értékelésére vonatkozó kívánalmat több párhuzamos indokolás is nyomatékosította.

Ebben az első, elutasítást tartalmazó döntésben az Alkotmánybíróság még csak azt a feladatot szabta a bíróságoknak, hogy járják körbe az alapjogi aspektusokat (ti. a véleményszabadság és a tulajdonjogi szempontok mérlegelését), de két hónappal később, az immár megsemmisítést tartalmazó 14/2019. (IV. 17.) AB határozatban még ezen is továbblépett, hiszen – bár nem „szuperbíróság” – mégis elbírálta a tényállást, és megállapította, hogy „az indítványozók cselekménye véleménynyilvánításként volt értékelhető” (Indokolás [36]). Ez a második ügy járdafestéssel volt kapcsolatos, amelyben az eljárás alá vont személyek az infrastruktúra gyenge pontjaira kívánták felhívni a figyelmet.

Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy „egy, a magántulajdon tárgyát nem, vagy csak a tulajdonos beleegyezésével érintő, a köztulajdon tárgyában állagsérelmet nem okozó, kommunikációs üzenetet hordozó cselekmény a véleménynyilvánítás alkotmányosan védett körébe sorolható.” (Indokolás [40]) Az aktus megítélése szempontjából tehát kitüntetett szerepet kapott az állagsérelem okozása, illetve annak hiánya, márpedig az eleve rossz minőségű járda esetében az AB fontos körülménynek tekintette azt, hogy az indítványozók lemosható festékkel színezték be a repedezett járda felületét.

Ezt az indokolási vonalat erősítette a nemzeti konzultációs plakát lefestésével kapcsolatos, elutasítást tartalmazó 17/2020. (VII. 17.) AB határozat is, amely összefoglaló jelleggel rögzítette, hogy „a védett véleménynyilvánítás akkor sem büntethető, ha egyébként a magatartás a Btk. valamely különös részi tényállását kimeríti.” (Indokolás [21])

Ez az érvelési irány még a 2023. október 16-án elfogadott, szintén elutasítást tartalmazó 3459/2023. (XI. 7.) AB határozatban is egyhangú támogatásra talált a 2. öttagú tanácsban, de aztán két, 2023 decemberi teljes ülési döntés, a 3001/2024. (I. 12.) AB határozat és a 3002/2024. (I. 12.) AB határozat mindent borítottak.

A legújabb döntés vélhetően a Kúria 4/2022. jogegységi határozata felől érthető meg, amelyet maga a többségi határozat nem idéz, ugyanakkor három párhuzamos indokolásban is megjelenik (Handó Tünde, Patyi András, Salamon László) az azzal való összhang kérdése, ami jelzi, hogy a testületi vitában fontos referenciapont lehetett.

A legfőbb ügyész indítványára 2022. november 14-én elfogadott jogegységi határozat érdekessége, hogy a Kúria nem pusztán az autoritása alatt álló bíróságok eltérő ítélkezési megközelítését igyekezett „irányba tenni”, hanem kitekintett az Alkotmánybíróság 2019 óta épülő joggyakorlatára is. A fent bemutatott alkotmánybírósági döntések áttekintése ellenére azonban a Kúria Jogegységi Panasz Tanácsa a falfirka megítélésével kapcsolatosan arra a következtetésre jutott, hogy annak megítélése esetén „közömbös a vagyontárgyra felvitt ábrázolás tartalma, mibenléte, célja, önmagában a vagyontárgy felületén való elhelyezés ténye képezi a Btk. szerinti minősített esetet.” A Kúria szerint ugyanis a firkálással, lefestéssel vagy leöntéssel elkövetett felületmegváltoztatás is állagsérelemnek minősül, így a dologrongálás fogalma alá tartozik, vagyis „a falfirka kapcsán nincs törvényi lehetőség arra, hogy a törvényi feltételek megléte esetén a falfirka büntetőjogilag közömbös magatartás legyen.”

A Kúria 2022. novemberi döntésében tehát azáltal, hogy minden dologbeli ráhatást besorolt az állagsérelem alá, és kizárta a felvitt ábrázolás véleményszabadságként való értékelhetőségét, nem tette megáévá a jogegységi döntés elfogadása idején irányadó alkotmánybírósági értelmezést, amely szerint „[a]z Alaptörvényből nem vezethető le, […] hogy a véleménynyilvánítás szabadságának minden helyzetben meg kell hajolnia a tulajdonvédelem szempontjai előtt.” Helyette azt sugallta, hogy a tényállásszerűség megállapítását követően az alapjogi érvelés legfeljebb a büntetés kiszabása körében lehet értékelhető: „[84] A Btk. 64. § (1) bekezdése alapján, ha az elkövető cselekménye az elbíráláskor már nem veszélyes, vagy olyan csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a Btk. szerint alkalmazható legkisebb büntetés kiszabása vagy más intézkedés alkalmazása szükségtelen, megrovás alkalmazható.”

Úgy vélem, hogy a jogegységi határozatban nyújtott Btk. értelmezés és az AB határozatok tónusa közti disszonancia Antigoné dilemma jellegű helyzetet eredményezett. Miközben azonban a 2023. október 16-án elfogadott öttagú tanácsi határozat alapján úgy tűnt, hogy az Alkotmánybíróság tartja magát az általa felépített érvelési irányhoz, a decemberi döntésekben váratlanul mégis visszavonulót fújt.

Az új, elutasítást tartalmazó határozatok tárgyát a Külgazdasági és Külügyminisztérium előtti járdaszakaszra, lemosható festékkel fújt „LADY MRD felirat és egy „luxusjacht” ábra megítélése képezte, amelyben a testület három bíró különvéleménye (Czine Ágnes, Hörcherné Marosi Ildikó, Schanda Balázs) ellenében feladta a korábbi tettleges véleménynyilvánításra vonatkozó gyakorlatát.

Míg az állagsérelem jelentőségére építő, szintén járdafestékes cselekményről szóló 14/2019-as AB határozat azzal érvelt a véleményszabadság mellett, hogy „a véleménynyilvánítás szabadsága és a tulajdonhoz való jog […] akkor áll tényleges kollízióban, ha a tettleges véleménynyilvánítás a tulajdon tárgyában állagsérelmet okoz, a tulajdon értékét csökkenti” (Indokolás [34]), addig az új határozatok – a Kúria jogegységi határozatában foglaltakkal összhangban – már azt képviselik, hogy „[a] kollízió […] akkor is [tényleges], ha az eredeti állapotnak megfelelően helyreállítható állagváltozás történik, amit a tulajdonosnak kell a saját költségén helyreállítani” (Indokolás [41]).

Vagyis a korábbi gyakorlat szerint az „állagsérelmet” el nem érő, vagyis a kárt nem okozó tettleges vélemény esetén fel sem merülhetett, hogy azt korlátozni lehetne a tulajdonjogra hivatkozással. Továbbá, ha valós is volt a kollízió, mert bekövetkezett az állagsérelem, abban az esetben arányossági mérlegelést kellett végezni: „vizsgálni kell azt is, hogy a tett által megvalósuló véleménynyilvánítás során bekövetkező tulajdonjog korlátozás arányban áll-e a véleménynyilvánító cselekvés céljával. E tekintetben a jogalkalmazónak elsődlegesen azt kell vizsgálnia, hogy az érintett személynek a véleménye közlésére szolgáló cselekménye nem korlátozza-e oly mértékben másnak a tulajdonhoz való jogát, amely a tulajdon öncélú, a vélemény közlésének kereteit túllépő, visszafordíthatatlan, vagy csak jelentős költségráfordítással visszafordítható károsodását eredményezi.” (Indokolás [35])

Ehhez képest az új döntések értelmében bármilyen „állagváltozás”, tehát az akár lemosható festékkel felvitt, és így kárt nem okozó felirat elhelyezése esetén is felhívható a tulajdonjog védelme a véleményszabadság hatóság általi korlátozására; sőt: a nonverbális véleménynyilvánításra való hivatkozás elismerésére az új határozatok szerint csak akkor van lehetőség, ha nem állt rendelkezésre más mód a vélemény kifejezésére. Ez – ahogy arra Schanda Balázs is rámutat különvéleményében (Indokolás [76]) – lényegében azt jelenti, hogy a véleménynyilvánítás más – akár a köz – tulajdonát érintő gyakorlása kizárt, hiszen alternatív közlési mód mindig elképzelhető.

Az új döntések indokolása tehát visszalépést jelent az Alaptörvény értelmezése révén kifejlesztett alapjogi innováció, a tettleges véleménynyilvánítás társadalmi veszélyességét opponáló és a véleményszabadságot védő alig négy évet élt joggyakorlathoz képest: a testület feladta az alapjogi szempontoknak a társadalmi veszélyesség fogalmán keresztül történő értékelésére vonatkozó alkotmányossági követelményt, vagyis az alapjogi szempontoknak a büntetőjogi tényállásokba való „betüremkedési pontját”, amellyel nem mellékesen óhatatlanul is az Alaptörvény fölé emelte a Büntető törvénykönyvet.

Záró gondolatok

Az Antigoné dilemmák kialakulásának lehetősége a jogértelmezés kettős – alkotmánybírósági és ténybírósági – természetéből fakadó jelenség, amely az eltérő, de egyszerre kötelező felsőbírósági iránymutatásokból erednek. A fenti két esetkör ezt példázta: mindkét ügytípus az Alaptörvény IX. cikkéhez kapcsolódott, az egyik polgári jogi, míg a másik büntető és szabálysértési jogi oldalról. A rendőrképmásos ügyekben az Alkotmánybíróság kikényszerítette a saját megközelítésének elfogadását és követését, a tettleges véleménynyilvánításos ügyekben visszavonulót fújt.

A jogbiztonság szempontjából fontos, hogy ezek a pár év erejéig fennálló értelmezési dilemmák megoldódjanak. Ezzel együtt ki kell emelni az Alkotmánybíróság döntéseiben látható eltérő magatartásmintákat, amelyre több alternatív magyarázat adható. Ilyen lehet a testület időközben megváltozott összetétele (hiszen az újabban megválasztott alkotmánybírák közül senki sem jegyez különvéleményt), esetleg a korlátozott precedensrendszerben megszülető jogegységi határozatok Alkotmánybíróság általi óvatos megközelítése (ami a Kúria megerősödését jelentheti), vagy az egyes politikai szabadságjogokkal kapcsolatos témakörök vonatkozásában kialakult eltérő mértékű testületi egységesség. Utóbbit a párhuzamos indokolások és különvélemények magas számán felül az is jelzi, hogy a rendőrképmásos ügyekkel ellentétben, a szükségképpen politikai jellegű tettleges véleménynyilvánításos ügyek többnyire elutasító döntésekhez vezettek. Mindez azt is jelentheti, hogy a tettleges véleménynyilvánításos ügyekben kifejlesztett dogmatikai levezetést a testület korábbi többsége is csak „fél szívvel” támogathatta, hiszen megsemmisítést tartalmazó döntéssel való kikényszerítését csupán egyetlen esetben vállalta.

Fentiekkel összefüggésben az Alkotmánybíróságnak két vonatkozásban is reflektívnek kell lennie. Egyrészt arra vonatkozólag, hogy az ilyen, politikai jellegű, és így szükségképpen a közhatalommal szemben kritikát megfogalmazó ügyek a demokrácia immunrendszeréhez tartoznak. Ha a panaszosok sorban azt tapasztalják, hogy a testület el-, illetve visszautasítja a sztrájkjogra vonatkozó indítványukat, elfogadja a gyülekezések általános tilalmát, megakadályozza a már kétszázezer aláírással kezdeményezett népszavazások megtartását, vagy mint jelen esetben, az év egyik közéleti botrányára válaszként megszületett rajzot a korábbi gyakorlatát feladva nem részesíti alkotmányos védelemben, akkor éppen azokat az Alaptörvény által biztosított demokratikus szelepeket zárja el, amelyeknek fundamentális szerepet kellene betölteniük a társadalomban meglévő feszültségek levezetésében.

Másrészt az Alkotmánybíróságnak arra is figyelnie kell, hogy ne bizonytalanítsa el egyik legfontosabb olvasótáborát, a rendes bírókat, az Alkotmánybíróságnak a Kúriához fűződő viszonya tekintetében. Amennyiben az Alkotmánybíróság egyes esetekben kikényszeríti az álláspontját, míg más esetekben feláldozza a saját maga által kifejlesztett dogmatikát, úgy bizonytalan helyzetet teremt a két fórum viszonya tekintetében, és a bírák hajlamosak lesznek a hozzájuk közelebb eső fórum, vagyis a Kúria iránymutatásait követni még az alapjogilag releváns ügyekben is. Ehhez kapcsolódóan ugyanakkor érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy a decemberi döntések még korrigálhatók, ugyanis maradt a testület előtt még egy utolsó lehetőség a kidolgozott dogmatika megmentésére, hiszen országgyűlési képviselők támadták meg a Kúria 4/2022-es jogegységi határozatát. Amennyiben azonban az Alkotmánybíróság nem él ezzel a lehetőséggel, úgy a tettleges véleményszabadság rövid karrierje véget ér, és születni fog még egy alapjogi védelemre számot tartó terület, ahol a panaszosok csak a többszintű alkotmányosság révén kaphatnak elégtételt az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt.

__________________________________________________________

Az írás az NKFIH által finanszírozott PD 138047 kódszámú OTKA projekt keretében készült, amelynek témája az alkotmányozás a többszintű alkotmányosság rendszerében. 

__________________________________________________________

Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.

Címkefelhő

alapjogok európai bíróság európai bizottság tagállami mozgástér ttip diszkrimináció európai központi bank fogyasztóvédelem tisztességtelen szerződési feltétel jogállamiság belső piac alkotmánybíróság európai parlament előzetes döntéshozatali eljárás gazdasági és monetáris unió demokrácia kúria állami támogatás jogegységi határozat versenyjog uniós értékek eu alapjogi charta szociális jog irányelvek átültetése euró kásler-ítélet eusz 7. cikke arányosság elve választás nemzeti érdek oroszország közös kereskedelempolitika european convention of human rights brexit fizetésképtelenségi rendelet nemzeti bíróságok ultra vires aktus német alkotmánybíróság kötelezettségszegési eljárás európai parlamenti választások európai bizottság elnöke adatvédelem wto bankunió magyarország energiapolitika devizakölcsön fogyatékosok jogai btk alkotmányjog fővárosi közgyűlés közös kül- és biztonságpolitika strasbourgi bíróság szankció ukrán válság migráció szolidaritás egységes piac russia ukraine crisis compliance fundamental rights eu sanctions bevándorlás európai integráció környezetvédelem fenntartható fejlődés menekültkérdés ceta polgári kezdeményezés trump nafta tpp ecthr prison conditions surrogacy human trafficking human rights közigazgatás panpsychism personhood syngamy environment civil törvény irányelvek legitimáció kikényszerítés szociális deficit letelepedés szabadsága kiskereskedelmi különadó központi bankok európai rendszere hatáskör-átruházás elsőbbség elve adatmegőrzési irányelv közerkölcs európai unió alapjogi ügynoksége magyar helsinki bizottság vesztegetés hálapénz vallásszabadság első alkotmánykiegészítés obamacare születésszabályozás hobby lobby büntetőjog jogos védelem áldozatvédelem külkapcsolatok hatáskörmegosztás tényleges életfogytiglan új btk. szabadságvesztés lojális együttműködés végrehajtás gazdasági szankciók állampolgárság nemzetközi magánjog családi jog öröklési jog uniós polgárság alapjogi charta személyek szabad mozgása európai jog európai emberi jogi egyezmény uniós jog sérthetetlensége uniós jog autonómiája infrastruktúrához való hozzáférés versenyképesség adózás gmo-szabályozás gmo-mentesség european neighbourhood policy ukraine uk report európai szomszédságpolitika brit jelentés excessive deficit exclusionarism protectionism national courts consumer protection single market retaliation hungary european court of justice autonomy of eu legal order inviolability of eu legal order european values article 7 teu rule of law democracy reklámadó verseny szabadsága halálbüntetés schuman-nyilatkozat alapító atyák juncker bizottság energiahatékonysági irányelv energiaunió eurasian economic union dcfta european central bank german constitutional court omt görögország pénzügyi válság államcsőd likviditás menekült fal dublin iii 1951-es genfi egyezmény strasbourgi esetjog európai bíróság elnöke lenaerts hatékony jogvédelem franciaország németország értékközösség érdekközösség ügynökprobléma közbeszerzés környezetvédelmi politika áruk szabad áramlása egészségvédelem ártatlanság vélelme törökország történelmi konfliktusok uniós válságkezelés európai tanács válság szíria lengyel alkotmánybíróság jogállamiság normakontroll eljárási alkotmányosság beruházásvédelem szabályozáshoz való jog jog és irodalom erdély konferencia law in literature law as literature lengyel alkotmánybíróság lengyelország jogállamiság-védelmi mechanizmus eu klímapolitika kvótakereskedelem kiotói jegyzőkönyv adójog európai politikai pártok; pártfinanszírozás európai politikai közösség politikai pártok kohéziós politika régió székelyföld mulhaupt ingatlanadó-követelés nyilvános meghallgatás kommunikáció datafication internet platformtársadalom adókövetelés fizetésképtelenségi eljárás sokszínű európa kisebbségek sokféleség fizetésképtelenség; jogharmonizáció; csődjog; többségi demokrácia; olaszország népszavazás common commercial policy egyenlő bánásmód emberi méltóság ebh szülő nők helyzete peschka jogelmélet parlament véleménynyilvánítás szabadsága média országgyűlés sajtószabadság muršić european court of human rights dajkaterhesség egyesült királyság közigazgatási perrendtartás általános közigazgatási rendtartás egyesülési jog velencei bizottság civil felsőoktatás lex ceu közjogtudomány zaklatás szegregáció

Archívum