jtiblog

A Jogtudományi Intézet blogoldala

Akadémiai szabadság a posztcovid korban

2024. március 11. 17:38
Pap András László
kutatóprofesszor, HUN-REN TK Jogtudományi Intézet

Ez az írás, amelynek bővebb, szakirodalmi hivatkozásokkal ellátott változata remélhetőleg hamarosan megjelenik a „jogrendszer reagálóképessége a poszt-COVID társadalomban: kockázatok és lehetőségek” elnevezésű NKFI-kutatás keretében készülő újabb kötetben, a világjárvány és az akadémiai szabadság összefüggéseit mutatja be: a pandémiával, pontosabban az arra adott jogalkotói, közpolitikai, de első sorban magánjogi aktorok által hozott intézkedésekkel összefüggésbe hozható jelenséget, illetve tendenciát tekintve át. 

A szöveg elsőként az ’akadémiai szabadság’ jogi és jogon túli fogalmát, az írás értelmezési tartományát határolja le. Ezt követően szektorális bontásban vázolja az akadémiai szabadság szűkülésének azon területeit, amelyek ha nem is kauzális, de nem is teljesen random korrelációs viszonyban állnak a koronavírus által indukált társadalmi, szakpolitikai, gazdasági és jogi változásokkal, az alábbiak szerint:. A közvetlen szabadságszűkülés esetei leginkább a digitális oktatásra történő (sok tekintetben tartósnak bizonyuló) áttérés következtében jelentkeznek. A magánszféra általános korlátozása mellett a „megfigyelt tanterem” felerősíti az autoriter rendszerekből érkező (sok esetben időlegesen vagy tartósan hazatérő) hallgatók kormányaik által történő ellenőrzését, amellett, hogy az egyébként demokratikusnak tartott államok rendészeti lehetőségei is bővülnek. Ezentúl, a világjárvány enyhülésével is virágzó online képzések digitálisan rögzített tantermeiben jobban érvényesül a hallgatói öncenzúra, szűkítve a szabad vita kereteit. Ez fokozottan jelentkezik az oktatók esetében, akiket az állam és az egyetem mellett egyre nagyobb mértékben a diákok szülei is figyelhetnek. A digitális tantermek emellett újfajta kirekesztési és sérülékenységi dimenziókat nyitnak meg, és a koronavírus árnyékéban az egyetemi kampusz rendészeti igazgatása is új szintekre lép (első sorban Amerikában). A korszak a vizsgált téma szempontjából további releváns jellemzője a tudományos publikációs piac általános szabadságszűkítő működése mellett újonnan megjelenő megfigyelési tevékenysége. 

Három általános megjegyzést szükséges előzetesen rögzíteni: Egyrészt: az akadémiai szabadság az írásban ismertetett szűküléséért első sorban az oktatás és a tudományos kutatás világában mesés profitot termelő gazdasági szereplők (kiemelten a kiadói ipar, a „tech ed” üzletág és a „corporate university” működtetői) a felelősek. Másrészt: a koronavírus, és az arra adott válaszok ritkán hoznak újat (bár erre is lesz példa), de felerősítik a korábbi tendenciákat, adott esetben minőségileg új helyzet eredményezve. Ez egybe cseng azzal, amit korábbi írásunkban megfogalmaztunk, miszerint a pandémia számos, nehézségektől terhelt állami és egyéb társadalmi intézményből a rosszat, a legrosszabbat hozta ki, és felerősítette a diszfunkciókat. Harmadrészt, a legtöbb változás, így az akadémiai szabadság szűkülése is jobban, erősebben érinti a kisebbségi, társadalmilag marginalizált hátterű, vagy aktuálisan hátrányosabb helyzetű aktorokat: a kisebbségi, vagy szegény diákokat; az oktatók közül a gyermek és/vagy egyidejűleg idős- vagy partnergondozásban többnyire terheltebb, és/vagy egyedülálló nőket; a határozott idejű munkaviszonyban álló, illetve junior oktatók-kutatókat. A szabadságromlás tehát interszekcionális, és az egyenlőtlenségi olló is tovább nyílik. 

Akadémiai szabadság: fogalmi és tartalmi keretek

Az ’akadémiai szabadság’ fogalmi meghatározása nem egyszerű. Jogi manifesztációját: jogosulti körét, garanciáit, operacionalizációs mechanizmusait, nagyfokú bizonytalanság jellemzi-- annak ellenére, hogy a legtöbb állam alkotmányos rendszerében is megjelenik. 

Az akadémiai szabadság kérdésköre – különböző formában – számos, kógens és soft law jellegű nemzetközi dokumentumban megjelenik, és mértékadónak tekinthető az az álláspont, amely szerint e szabadság(jog) tiszteletben tartására vonatkozóan – minden tartalmi és formai bizonytalanság ellenére – az államokat nemzetközi jogi kötelezettség terheli. Sui generis jogként csak az Európai Unió Alapjogi Chartájának 13. cikke nevesíti a művészet és a tudomány szabadságát, de a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 13. és 15. cikke is említi a tudományhoz és az oktatáshoz fűződő jogot, hasonlóan az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyve 2. cikkéhez. Emellett az Emberi Jogok Európai Bírósága az akadémiai szabadságot a 10. cikk által biztosított véleménynyilvánítás szabadsága hatálya alá tartozóként is védelemben részesíti, a Közép-európai Egyetem magyarországi elüldözése kapcsán pedig az Európai Bíróság a GATT-normák megsértése tükrében értelmezte az akadémiai szabadságot. 

A soft law dokumentumok közül kiemelést érdemel az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) által 1997-ben elfogadott, a felsőoktatásban dolgozó oktatók státuszáról szóló, valamint az 1960-as (utoljára 2017-ben frissített, és az Egyetemes Időszakos Felülvizsgálat – Universal Periodic Review, UPR – rendszerébe kapcsolódó monitoring-eljárást bevezető), tudományos kutatásról és kutatókról szóló ajánlása, de az ET is több ajánlást elfogadott a tárgykörben. 

Az Európa Tanács tagállamai közül például a szólásszabadság mellett 11 tagállam alkotmánya kitér az oktatás szabadságára, 15 a kutatáséra, nyolc nevesíti a releváns intézményi autonómiát, négy pedig a tudomány szabadságáról általánosságban rendelkezik.

A nemzetközi dokumentumok magyar fordításában leginkább a „tudományos élet szabadsága” megfogalmazás szerepel, és ez magában foglalja az oktatás, a kutatás és a kutatás disszeminációjának (rendezvények, publikáció) szabadságát, helyszínét tekintve pedig leggyakrabban oktatási és kutatóintézetekhez, valamit kiadókhoz köthető. Az akadémiai szabadság lehet oktatók és kutatók egyéni szabadságjoga, de vonatkozhat intézmények autonómiájára; értelmezhető a vállalkozás szabadságának és a közszolgáltatások dimenziójában is.

Az Európai Egyetemi Szövetség (European University Association, EUA) megkülönbözteti az akadémiai, szervezeti, pénzügyi és személyzeti autonómiát. A magyar alkotmányjogi gyakorlatban a 41/2005. (X. 27.) AB határozat az irányadó. Egy másik fontos dokumentum, az Európai Parlament ajánlása szerint „a tudományos élet szabadságához fűződő követelmények […] az oktatáshoz való jogra, valamint a szólás és a véleménynyilvánítás szabadságára vezethetők vissza; […] a tudományos élet szabadsága magában foglalja az információk terjesztésének és kutatások végzésének szabadságát, a tudás és az igazság korlátozás nélküli terjesztését […] ez a szabadság kiterjed a tudományos dolgozók szabadságára nézeteik és véleményük kifejezésére, még akkor is, ha ellentmondásosak vagy népszerűtlenek kutatásaik és szakértelmük területén, és ez magában foglalhatja a közintézmények működésének vizsgálatát egy adott politikai rendszerben és annak kritikáját”. 

Az „oktatás” tekintetében alapesetben a felsőoktatás az írás referenciatartománya, de esetenként a közoktatásra is vonatkoznak az itt tárgyalt kérdések. Az akadémiai szabadság ikonikus helyszíne az egyetem, az ezen írásban vizsgált kérdésekre, esetekre tekintettel ideáltípusosan pedig az amerikai kampusz. (Nemcsak azért, mert itt lelhető fel a legtöbb vezető egyetem, hanem mert a tanulmányban felhasznált legtöbb forrás és példa is innen érkezik.) Az „egyetemről” általánosságban rögzítendő tehát, hogy egy olyan sajátos tér, mint a Harry Potter-regénysorozat világában megismert Roxfort, amelyet a külvilágtól eltérő szabályok és védelem jellemeznek. Az egyetem, amellett, hogy absztrakt, éteri tekintetben is elkülönült világ, a mindennapok mondén szabályai szerint is autonóm, egyfajta városállam, amelyet az élet különböző területein markánsan speciális normák uralnak. A gyakran nagy kiterjedésű, egész városrészekre kiterjedő vagy zöldmezős területeken létrejött kampuszt sokszor saját biztonsági szolgálattal, egyetemi rendőrséggel védett objektumok alkotják. Egy nagyobb egyetemnek nemcsak (például az egyetemi kórház keretei között működő) egészségügyi ellátórendszere van, amelyet az egyetemi polgárok a számukra kialakított speciális biztosítási keretben igénybe vehetnek, de az egyetemek saját megelőzési, megfigyelési protokollt dolgoz(hat)nak ki például az intézményre szabott pandémiás biztonsági eljárások keretei között. Az egyetemek, a kollégiumi ellátórendszeren túlmenően is gyakran működtetnek komplex munkavállalói ingatlanfejlesztési és bérlakásprogramot. Gyakori a „saját” KRESZ-amely például megtiltja az első éves hallgatók számára a parkolást (ezáltal facilitálva szocializáció-központú kollégiumi elhelyezkedést.) Az egyetemek foglalkoztatási, fegyelmi és egyéb munkajogi keretei is merőben eltérnek a „külvilágétól”: más a HR, a pályázati, teljesítményértékelési gyakorlat; teljesen bevett a „spousal hire”, a partnerrel közösen létesített munkaviszony; eltérő az etikai normák megsértésére alapozott zaklatási, vagy egyéb munkajogi szankciók világa; vagy éppen a hallgatók különböző kulturális-, vagy nemi- szexuális, stb. identitásának, vagy éppen pszicho-szociális körülményeinek akkomodációjára kialakított szabályrendszer --  és mindennek alapköveként a szólás szabadságának határai.

Akadémiai szabadság, digitális tanterem, covid

Az akadémiai szabadság értelmezésekor fontos kérdés a tudományos és oktatási tevékenység elhelyezése a köz- és magánszféra viszonyrendszerében. Elvi – és általánosságban nyilván nem vagy-vagy alapon eldönthető – kérdés, hogy hogyan kell a tudományra és az oktatásra tekinteni: közjószágként és közszolgáltatásként, vagy a globalizált tudásipar profittermelő magánpiaci értékeként, amelyet a vállalkozás szabadsága határoz meg? Tény, hogy az elmúlt évtizedekben radikálisan átalakult az egyetem és a tudományos kutatás világa is. Az egyetemeken az „új menedzsment” és a külső (állami és a privátszektorból érkező) kutatási források iránti igény, valamint a képzésért fizető diákok fokozódó dominanciája felforgatta a hagyományos viszonyrendszert az egyetemi polgárok különböző csoportjai között. Az egyetemek sokszor a gazdálkodó tevékenységet végző jogi személyekhez hasonló jogállást és társadalmi státuszt kapnak, miközben a globalizált piac markáns szereplői, valamint a globális „tudásgyártás” sokszínű, az ingatlanpiacon át az egészségügyi- és szociális szférán keresztül a kereskedelemig és vendéglátóiparig terjedő portfólióval működő tőkeerős szektorrá lett. E szférán belül is kiemelkedik a kiadói és a technológiai ipar hatása és jelentősége az akadémiai világra. A hibrid, különböző technológiák által rögzített oktatás a koronavírus előtt is jelen volt, de 2020 tavaszától átmeneti időre számos helyen egyedülálló, de legalábbis meghatározó formává vált, és jelentős részben a korlátozások csökkenésével is velünk maradt. Az írás második része a digitalizált-digitalizálódó egyetem sajátosságait veszi számba.

A tech-ipar egyre nagyobb részt kíván a globálisan évente közel hatbillió dollárt jelentő oktatási szektorból. Az iskolabezárások alatt a tanulássegítő platformok például is népszerűvé váltak, ám a jelenléti oktatásra történő visszatérést követően úgy tűnik, nem került sor átütő technológiai forradalomra az oktatási szektorban. Kérdés, hogy a (z egyébként több helyen betiltott) mesterséges intelligencia hoz-e újabb paradigmaváltást (például a dolgozat- és vizsgajavítás, vagy a személyre szabott mentorálás terén.)

A hosszú távú technológiai átalakulás mindazonáltal alapvető kérdéseket vet fel az oktatás, és a felsőoktatás szerepét, feladatát illetően, mert sokak szerint az egyetemek már most is B-kategóriás tartalomszolgáltatókká váltak a tanulás és együttműködés közösségeiből. A felsőoktatás élménye ugyanis, John Dewey filozófus megfogalmazása szerint a „kíváncsiság közössége”, amely kognitív és közösségi jelenlétet igényel. Hagyományosan, például a középkorban az egyetem (i könyvtár) a kézzel írott, kis létszámban, nehezen hozzáférhető információ-forrás helyszíne volt. Az ipari nyomdatechnológia, majd a digitalizáció és az internet megjelenésével meg-megjelent az egyetem végének víziója, mert a tudás alapanyagához történő hozzáférés módja alapvetően alakult át, és az egyetem kapuőr szerepe megszűnt. Mégsem vált szükségtelenné, mégpedig azért nem, mert a funkciója több a tartalomszolgáltatásnál: a tanulás a világ megismerése mellett annak értelmezését is magába foglalja és mint ilyen, az egyetemi polgárok (oktatók, hallgatók, kutatók) szinergikus tevékenysége.

Új technológiák, új sérülékenyégek

Az írásban bemutatott, az egyetemi világot átrajzoló technológiai újítások nem szűkítik közvetlenül az akadémiai szabadságot, de amennyiben az akadémiai tartalomhoz történő hozzáférés nehezebbé vagy kockázatosabbá válik, a hatás mégiscsak „dermesztő.”

A pandémia okozta digitális átállás említett módon széles körben bővítette a már korábban kifejlesztett megfigyelési technológiák alkalmazását. A különbőző cégek telefonra telepített szoftvere évek óta lehetővé teszi a hallgatók 24 órás nyomon követését. Ez nemcsak a sportösztöndíjas diákok tanterem- vagy könyvtárlátogatási szokásaira terjed ki, de a big data-alapú elemzések a sikeres diplomaszerzés (például az ösztöndíj-elbírálások során felmerülő) esélyeit is kiszámolják, emellett, hogy lehetővé teszik, hogy például a focimeccsek teljes idején a lelátón tartózkodó diákok kapjanak "hűségpontokat" és a későbbi meccsre szóló jegyekhez.

2020 tavasza nemcsak naponta 200 millió felhasználót hozott a zoom-nak, de megjelentek a vizsgafelügyelő proctor-programok is, amelyek átveszik a hallgatók számítógépeinek ellenőrzését, megkövetelik a hallgatók szobájának bemutatását, hangazonosítást végeznek és még a szemmozgást is követik a lehetséges csalások észleléséhez. Több akadémiai kiadó rendkívül gyorsan kifejlesztett a proctor-programokkal összekapcsolt tananyag- és komplex oktatásmendezsment csomagokat. A „corporate university” oktatóinak előadásait természetesen nemcsak „streameli”, hanem rögzíti és adott esetben ellenőrzi a (z egyetemi) rendszer. A kampuszok részleges megnyitásával a maszkviselés és a távolságtartás mellett számos intézményben a kifejezetten a  covid-ra optimalizált egészségügyi ellenőrző programok, szoftverek, platformok sokasága jelent meg. Volt olyan egyetem, ahol elvárták, hogy a hallgatók egy érmeméretű 'BioButton'-t viseljenek mellkasukon, amely folyamatosan mérte a testhőmérséklet, a légzésszámot és a pulzust, és figyelte, hogy közel kerültek-e egy covid-pozitív gombviselőhöz (aggályokat váltva ki például azzal kapcsolatban, hogy érzékeli-e azt, ha a fertőzött személy egy vékony kollégiumi fal másik oldalán van.) Ezek a szoftverek azonban gyakran, nemcsak a hallgatók egészségi állapotát monitorozzák, de azt részletesen követik és elemzik, hogy az egyetemi polgárok mit vásárolnak, olvasnak és esznek, mennyit sportolnak, és mikor vannak a kollégiumban. Az oktatási piac és a megfigyelési (surveillance)-ipar találkozása tehát a covid idején kicsúsodott. A gazdasági logika pedig azt sugallja, hogy az egyszer (többnyire évekre) megvásárolt technika jó eséllyel továbbra is használatban marad, még a látszólagos kockázatok, viták és sebezhetőségek ellenére is. Személtetésül: A globális oktatási technológia piaci mérete 2023-ban 142,37 milliárd dollárra értékelődött, és várhatóan évi 13,6%-os összetett éves növekedési ütemmel (CAGR) növekszik 2023-tól 2030-ig.

A digitális (táv)oktatás természetesen nem a pandémiával jelent meg, de a korábban is kritikus infrastruktúrának számító internetkapcsolat jelentősége tovább nőtt az oktatásban (és a tudományos eszmecserék, a konferenciák világában) átalakuló helyzetével. Ezzel a kiberbűnözés, és például az adatlopás jelentősége is megváltozott. 

A Microsoft Security Intelligence jelentése szerint 2021-re az oktatási szféra bekerült a kiberbiztonság terén legfenyegetettebb iparágak közé, például a bejelentett esetek 82,3 százalékát kitevő malware-ek tekintetében. A zsarolóvírus (ransomware) támadások jelentős része célozza például az egyetemi kampuszokat. Az elmúlt öt évben csak az ezek okozta, iskolákat és felsőoktatási intézményeket ért, 6.7 millió személyes adat kiszivárgását érintő (a rendszerleállásra visszavezethető) kár 53 milliárd dollárt tett ki a világban

A ProctorU-proctor szolgáltató, amely 2400 amerikai felsőoktatási intézménnyel és hárommillió aktív felhasználóval rendelkezik, 2020-ban egy hackertámadást követően 450,000 e-mail-cím,  lakcím, telefonszám és egyéb személyes adat nyilvánosságra kerülésért volt felelős. Ugyanekkor a Utah Egyetem több mint 450 000 dollárt fizetett ki, hogy megakadályozza érzékeny információk közzétételét az interneten. A támadások számának emelkedésével az informatikai védelemért fizetendő biztosítási díjak is 30-65 százalékkal emelkedtek a járvány első évében Amerikában. (Igaz, ebben sokszor a váltságdíj-tárgyalók szolgáltatása is benne van.)

A szoftverek sem hibátlanok: meglehetősen nagy visszhangot kapott például a borostyán ligába tartozó Dartmouth orvosi karán a program tévedéséből csalás miatt érvénytelenített 17 orvostanhallgató vizsgája, amiért a dékánnak nyilvánosan kellett el nézést kérnie.

Az említett proctor- és arcfelismerő szoftvereknek időről időre  dokumentáltan nehézséget okoz nem-fehér bőrű diákok arcainak azonosítása. Hasonlóképp, fogyatékkal élő diákok is panaszkodtak arra, hogy egy tikkelésre vagy más atipikus mozgásra is csalást jelez a rendszer. Mindemellett 2020 áprilisában az amerikai egyetemek 54 százaléka használt és további 23 százalék tervezett bevezetni ilyen technológiai alkalmazást.

Tudományos kiadók és megfigyelés a digitális világban

A digitális átállás tovább erősítette a tudományos publikációk piacának jól dokumentált (és az akadémiai szabadság szűkítését is eredményező) torzulásait. A jelenséget a digitális szuverenitás elvesztéseként is szokták nevezni, és a lényege, hogy az egyetemen kívüli intézmények, például kiadó-óriások, IT-szolgáltatók befolyásolhatják a felvételi-, oktatási-, vagy kutatási gyakorlatot. A tudományos eredmények diszeminációját ugyanis meghatározza  a „surveillance capitalism”, a „corporate university” és az oligarchikus piaci koncentráció  háromszöge. A tudományos folyóiratkiadás ugyanis az egyik legjövedelmezőbb szektor: a kutatók ingyenesen bocsájtják rendelkezésre a tudományos produktumokat (és azok tulajdonjogának döntő többségét). A kiadó többnyire ugyan fizet (egy inkább jelképes összeget) a szerkesztőknek, akik eldöntik, hogy érdemes-e közzétenni a munkát, és az esetek többségében végeznek egy minimális nyelvi lektorálást, de a szerkesztés nagy részét, a tudományos érvényesség ellenőrzését és például a kísérletek értékelését ingyenesen dolgozó tudósok végzik. A kiadók ezután értékesítik a terméket a többnyire államilag finanszírozott intézményi és egyetemi könyvtáraknak, hogy az végül visszajusson azokhoz a tudósokhoz akik (közösségként) létrehozták a terméket. Alapesetben tehát az állam finanszírozza a legtöbb kutatást, biztosítja a kutatás minőségét ellenőrző lektorok fizetését, akik ezt a feladatot munkakörük részének tekintve látják el, majd a közzétett termékek túlnyomó részét meg is vásárolja. Ráadásul nem is olcsón: egyetlen cikk ára 30–50 dollár körül mozog, előfizetői csomagban persze olcsóbb, de Európai léptékben 420 millió euróra becsülik a piacot.  Mindemellett a kiadók állapítják meg a (kutatók tudományos előmenetelét, munkaerőpiaci helyzetét meghatározó) publikációk irányát, a „piacképesnek” ítélt kutatási kérdéseket (és a tudományos munkaerőpiaci mérőrendszert is azzal, hogy minél több szerzőt utasítanak vissza, annál értékesebbé tesznek egy-egy fórumot.) A folyóiratok az új és látványos eredményeket tartják számon, ebben határozva meg az előfizetői piac érdeklődését, szemben sok, a korábbi kutatást validáló vagy ellenőrző, vagy alapkutatást jelentő munkával. A kiadók tehát közvetetten befolyásolják, hogy a tudósok mit kutatnak, és ez, a tudományos szabadság praktikus korlátjaként annak minőségét is rontja. Egy 2013-as tanulmány például azt állapította meg, hogy az Egyesült Államokban végzett klinikai vizsgálatok felének semmilyen eredménye nem jelenik meg folyóiratban és ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a tudományos folyóiratrendszer valójában hátráltatja a tudományos fejlődést. Ráadásul a folyóiratok árát idő közben annyira megemelték a kiadók, hogy sok könyvtár és egyetem már nem tudja megfizetni azokat - annak ellenére, hogy a tényleges kiadási költségek csökkentek a digitális kiadás alacsonyabb ára miatt.

A 2000-es években megjelenő nyílt hozzáférés (open access) mint technológiai és piaci alternatíva úgy tűnt, hogy átrajzolja a rendszert. De végül az vált gyakorlattá, hogy amennyiben egy folyóirat fenntartja a minőség-ellenőrzés és az impakt faktor-mérés szolgáltatását, ez a forma szintén kiszámlázható költségeket jelent, amelyet immár (ugyancsak többnyire állami/pályázati forrásból) közvetlenül a szerzők biztosítanak (ha valamilyen hosszú távú marketing stratégia keretében a kiadó nem mond le erről). Ez cikkenként 1500–3000 dollár közötti, de a hagyományos előfizetéses folyóiratoknál akár 3-5 ezer dolláros átlag ársávot jelent (a Cell 10 ezer dollár felett jár.) Az öt legnagyobb kiadó, 2015 és 2018 között mintegy egymilliárd dollár bevételhez jutott.

Ráadásul az akadémiai kiadói piac oligopolisztikus: a globálisan 19 milliárd dollárra becsült szektort öt nagy kiadó uralja: az Elsevier, a Black & Wiley, a Taylor & Francis, a Springer Nature és a SAGE, amelyek együttesen több mint 50%-át fedik le (az összes tudományos folyóirat negyedét jelentő) 11,141 folyóirattal. Az Elsevier a világ legnagyobb akadémiai kiadója, kb. 16%-os részesedéssel, 2022-ben 702,217 tudományos cikkel 2,928 folyóiratot adott ki. Éves nyeresége 40%-os, ami jövedelmezőbb, mint a Microsoft, az Amazon, a Google vagy a Coca Cola. Éves bevétele több mint 3,35 milliárd dollár. 

A tudományos publikáció és a szervezett tudás-gyűjtemény sok ember és legalább három „intézmény”: tudósok, könyvtárak, kiadók együttműködésének eredménye. Mindemellett az utóbbi időben egy újabb, a tudományrendszer autonómiájára és az egyetemi szabadságra rendszerszintű fenyegetést jelentő tendencia jelent meg a (covid következményeként markánsabbá váló) digitalizáció korában: az akadémiai kiadók az adatalapú információk felhasználásával kiterjesztik szolgáltatásaikat, és új üzleti modellek és területek felé fordulnak. A tudományos publikációhoz kapcsolódó adatbányászati lehetőségek következményeként a kiadók komplex tudásplatformokká alakultak át. A Taylor & Francis például szolgáltatásait „tartalom- és kutatási platformokként” mutatja be, az Elsevier „a információban és az analitikában globális vezetőként” határozza meg magát. A lényeg, hogy a kínált szolgáltatások már a publikáció és az online tanulásmenedzsment rendszerek mellett kiterjednek (például „kutatási és együttműködési stratégiái, értékelési gyakorlathoz és mindennapi üzleti döntésekhez” igénye vehető) adatelemzési, kutatási értékelési rendszerek működtetésére is, ahol a kiadók gyűjtik, elemzik és értékesítik a felhasználók digitális lábnyomát: azt, hogy kik, hányszor, mit töltöttek le, mely oldalakat kerestek fel, és ezáltal kutatói profilokat és kutatási ciklusokat is fel tudnak térképezni. Ezek a kibányászott és megfelelően rendszerezett adatok aztán értékessé és értékesíthetővé válnak harmadik személyek számára: a gazdasági élettől a rendészeten át.

Az adatbányászatnak több típusa létezik a mikrotargetingtől a kémprogramokig, de a lényeg annak veszélye: az adatbiztonság, az adatlopás (akadémiai kémkedés) és a kutatói anonimitás veszélyeztetése – különösen, ha az adatok rendészeti szervek, vagy éppen autoriter külföldi kormányok kezébe kerülnek. A LexisNexis, a RELX Group leánya, ahova az Elsevier is tartozik, például 16,8 millió dollár értékben kötött megállapodást a bevándorlási hatósággal (Immigration and Customs Enforcement) személyes adatok átadásáról.

A megfigyelt digitális tanterem

Az élő, online, vagy rögzített előadásokból és feladatokból álló oktatás, amellett, hogy alapvetően írja át a hagyományosan (régiónként és kultúránként eltérő mértékben, de valamennyire a legtöbb helyen) a vitára, és a valós idejű, személyes interakcióra építő tudásgenerálás- és átadás rendszerét, egy további következménnyel is jár: minden, ami elhangzik potenciálisan rögzített és visszakereshető. Azon túl, hogy olyan magánjogi kérdések merülnek fel, hogy kinek a tulajdona például egy rögzített előadás: értékesítheti, elérhetővé teheti-e ezt az egyetem az előadó beleegyezése nélkül (adott esetben a halála után), a kamera jelenléte közismerten megváltoztatja a jelenlévők viselkedését. Noha a hallgatók (akik a közösségi médiától kezdve az interneten használt platformok sokaságán megszokták, hogy amellett, hogy fogyasztók, „termékek is”) általában kevésbé érzékenyek a magánszféra beszűkülésére (ez leginkább a jogvédők és a hivatásszerű adatvédők prioritása), az öncenzúra kétségbevonhatatlan. Ráadásul az állandó megfigyelés állapota a tanulás folyamatában fontosnak tartott kockázatvállaló, kísérletező gondolkodást és feladatmegoldást is korlátozni látszik (amellett, hogy a mitizált oktatás-technológiai metrikára alapozott tudásmérés mindenhatóságával és hasznosságával kapcsolatban is merülnek fel aggályok). A digitális tanterem panoptikonjában legalább négy, az akadémiai szabadságot különböző formában fagyasztó őrtorony található: a kormányok nemzetbiztonsági szolgálatai; az autoriter rendszerekből érkező diákok hazájának kormányai; a hallgatók szülei; és az egyetem illetve az egyetemi polgárok egyes közösségei. 

A digitális tanterem és a nemzetbiztonsági szolgálatok

Fennáll tehát a veszélye annak, hogy a digitális tanteremből egyenes út vezet a bevándorlási-, nyomozó, vagy bevándorlási hatóságokhoz. Egyrészt ott van fent említett módon az akadémiai kiadók analitikai szolgáltatás-csomagja, amely egyes, már az összeesküvés-elméletnek tűnő források szerint az előfizetésre kínált folyóiratok mellett esetenként kémprogramokat is futtathat, amely a könyvtáron át a teljes egyetemi rendszeren gépelési sebességet, egérmozgatást és egyéb biometrikus adatokat elemezhet világháló-széles összehasonlításban, hogy aztán, adott esetben hallgatók, oktatók, kutatók célzottan bányászott profiljára élesítetten kínálja eladásra. A milliárd dolláros „információkapitalizmus” piacán mozgó és az adatkereskedelem irányába fejlődő tudományos publikációs piac tehát némi túlzással nemcsak, említett módon, átvette az irányítást az egyetemektől, kutatóintézetektől és pályázati donoroktól a tekintetben, hogy mi a „helyes” és „értékes” kutatás tárgya és formája, hanem egyúttal a rendészeti szervek számára is tud olyan értékes adatgyűjtést végezni, ami adott esetben kikerülheti a bonyolult jogállami garanciákat. (Ne feledjük: az adatkereskedelem alapja a személyes adatok olyan algoritmikus elemzésének értékesítése, amely lehetővé teszi az emberi viselkedés mérését, előjelzését/predikcióját és irányítását.) A kockázatok tehát túlmutatnak az akadémiai szabadság biztonságának sérelmén. A piacvezető Thomson Reuters vagy a RELX-platformot használó ügyvéd, aki a Westlaw vagy a LexisNexis oldalain keres jogszabályokat vagy jogeseteket, adott esetben éppen ügyfelei beazonosítását és kiutasítását segítheti elő… A könyvtári beszállítóból (részben) adatkereskedővé vált kiadók mellett a digitális tantermet működtető platformok is több ízben direkt módon avatkoztak be az akadémiai működésbe. A zoom például volt, hogy a kínai jog proaktív tiszteletben tartására hivatkozással felfüggesztett az 1989-es pekingi Tiananmen téri mészárlásáról megemlékezést szervező fiókokat.

Külföldi kormányok a digitális tanteremben

A távoktatás akadémiai szabadságot befagyasztó hatása a fentiekhez kapcsolódóan akkor is jelentkezik, amikor a külföldi hallgatók okkal tartanak attól, hogy hazájuk autoriter rendszerei megfigyelik (és szankcionálják) az órai történéseket. A koronavírussal kapcsolatos lezárások miatt hazakényszerült vagy otthon ragadt kínai diákok esete jól példázza ezt – amellett, hogy nemcsak őket érinti a kérdés: több intézményben egyébként is bevett gyakorlat, hogy a diákvízum kiállításának elhúzódása miatt a hallgatók hibrid formában kezdik az egyetemet, ráadásul számtalan teljesen online futó globálisan hirdetett képzés van. Sok esetben az eleve visszahúzódóbb kínai diákok kilépnek azokból a (cég kínai szerverein keresztül futó) zoom-órákból, ahol olyan kérdések merülnek fel, amelyek miatt hátrányok érhetik őket. Az oktatóknak nehéz döntéseket kell hozniuk a globális virtuális osztálytermekben történő tanítás során: megváltoztassák-e úgy a tananyagot, hogy kizárják a potenciálisan vitatott témákat, vagy két külön kurrikulummal dolgozzanak például az Amerikában és a külföldön lévő diákoknak – úgy, hogy a szabad vita mégiscsak alapelve az oktatásnak? Ráadásul az érzékeny témák köre igencsak tág lehet, a kortárs politikától az LMBT-ügyeken át az emberi jogok vagy a nemzetközi kapcsolatok és a gazdaságelmélet alapjaikig. 

Szemléltetésül: a Hong-Kong-i új nemzetbiztonsági törvény bünteti a kínai kormányok kritikáját: a vétkes személy állampolgárságától vagy a jogsértés helyétől függetlenül Egy az ázsiai tanulmányokkal foglalkozó tudóscsoport például állásfoglalást és ajánlásokat adott ki, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy a rögzített aszinkron oktatás akár évek múlva is elérhető, és szankcionálható helyzetbe hozhatja a diákokat, akiknek még az állami tűzfalakat megkerülő virtuális magánhálózat (VPN) használata is törvénybe ütköző, és az oktatás során az olyan alapvetőnek tekintett oldalak felkeresése, mint a Google, a YouTube vagy a New York Times is jogellenes lehet. A járvány kitörése előtt az USA-ban 370,000 kínai diák tanult, de Oroszországban, Törökországban és Szaúd-Arábiában is szigorú cenzúratörvények vannak és a hatóságok az internetet is ellenőrzik.

Az autoriter rendszerekből érkező diákok jelenléte általános jelleggel veti fel az öncenzúra kérdését a külföldi fizető diákok felvételében igencsak érdekelt nyugati egyetemeken. A 2022/23-as tanévben, amikorra nagyjából visszaálltak a covid-előtti számok, 289,526 kínai diák tanult az Egyesült Államokban (15989 szaúdi, 10812 iráni és 8657 török, összesen 1,057,188 külföldi.) A kiszolgáltatottság nem csak a pénzügyi forrásokkal összefüggésben jelentkezik: sok olyan kutatás van, amely — természeti vagy demográfiai sajátosságokból fakadóan –csak bizonyos országokban végezhető el, másutt nem is replikálható, és az érintett kutatók nem szívesen kockáztatják meg a kitiltást, a vízumkérelmük elutasítását. Az öncenzúra tehát közvetlen veszély.

Szülők a digitális tanteremben 

A digitális átállás az akadémiai szabadság (és működés) egy újabb forrásból érkező akadályára is felhívta a figyelmet: a diákok szüleire. Különböző szociokulturális közegekben a home office-ba kényszerült egyetemisták szülei is bekapcsolódnak az akadémiai vitákba: konzervatív muzulmán családok például esetenként erős ellenérzéseket fogalmaznak meg az ily módon megismert tananyaggal kapcsolatban, és ez akár a diákok a programból való távozásához (vagy a kurrikulum oktrojált megváltoztatásához) vezethet. A jelenléti oktatásra történt visszatérés sem változtatott a digitális napló széles körű elterjedésén, ahol a „hókotró”-nak nevezett szülők folyamatos jelenléte, a diákok tanulmányi előrehaladásának ellenőrzésében és mikro-menedzsmentjében újfajta kihívást jelent a pedagógusok (és az egyéni felelősségvállalásban emiatt visszamaradó diákok) számára. Emellett az amerikai egyetemeken egyre terjedő gyakorlat az, hogy a (tandíjat fizető) szülők a felsőoktatásban is fenntartják hozzáférési igényüket az oktatói értékelésekhez, jegyekhez, és adott esetben az oktatók számonkérésére.

Belső ellenőrzés a digitális tanteremben

A digitalizáció térfoglalása (és a pandémia idején egyedülésige) erősíti tehát az öncenzúrát. Az akadémiai szabadság ugyanakkor nemcsak az illiberális autokráciákban áll a „kultúrharc” kereszttüzében. A társadalmi igazságosság kérdésköréhez kapcsolódó viták és az identitáspolitikai törekvések konfliktusainak egyik kiemelt helyszínei az egyetemek, elsősorban a bölcsészkarok és társadalomtudományi fakultások. Emellett az Egyesült Államokban is terjed az olyan (tag)állami jogalkotás, amely megtiltja bizonyos, például a kritikai fajelmélet (critical race studies) vagy éppen a szociológia (a társadalmi igazságosság túlzottan doktrinernek ítélt felfogását tükröző) diszciplínák oktatását. Összességében a kollégák, hallgatók, vagy egyes társadalmi csoportok által elutasított vagy vitatott, népszerűtlen vélemények, esetenként tudományos álláspontok körül kialakuló konfliktusok a karrier előrehaladását akadályozzák, és a megkövetelt „biztonságos tér” elveinek megsértése zaklatási eljárásokhoz is vezethet, így könnyen elbizonytalanodik az egyetemi oktató, hogy bizonyos (a tudomány és az oktatás szempontjából egyébként esszenciális viták alapjául szolgáló) kérdésekkel foglalkozzon-e – különösen úgy, hogy a hallgatók rögzíthetik az osztálytermi beszélgetéseket és abból kontextuson kívüli kivonatokat is közzé tehetnek. A kultúrharc dúlása közepette az oktatók balról és jobbról is veszélyeztetve érezhetik magukat, és egy ilyen környezetben eltűnik a spontaneitás és a szenvedély az előadásokból, és a kilúgozott óvatosság és az öncenzúra lép a helyükbe. Különösen az egyetemi tudásiparban egyre nagyobb arányban foglalkoztatott, sok nyugati egyetemen kifejezetten többségben lévő határozott idejű munkaviszonyban álló vagy junior oktatók-kutatók esetében merül fel ez nehéz kérdésként. 

Az „eltörlés kultúrája” ráadásul nem korlátozódik a társadalom- és bölcsészettudomány területére: a természettudományos folyóiratok, kutatási pályázatok területén is egyre erősebben jelentkezik biológiai nem valóságára vonatkozó, a legutóbbi időkig tudományos evidenciának tekintett, de a transzjogi mozgalom aktivistái által identitáspolitikai alapon kétségbevont és transzfóbiaként azonosított pozíció tabusítása, marginalizálása.

 Záró megjegyzések

Az akadémiai szabadság és a koronavírus összefüggéseinek az írásban érintett területeiről általános jelleggel említetten elmondható, hogy a pandémia következtében életbe léptetett korlátozások felerősítették a digitalizáció és ezzel összekapcsoltan a felsőoktatási piac profitkereső tendenciáit, amelyek, az akadémiai élet megfigyelésének új formáit hozták, és ez újabb lendületet és teret adott az illiberalizmus különböző (az autoriter  rezsimektől a nyugati kultúrharc manifesztációjától a privátszférából, a családon belüli kulturális normakollizió által indukált) forrásaiból érkező külső- és öncenzúra formájában jelentkező szabadságkorlátozásnak. Szemléltetésül és záró gondolatként álljon itt két, további kommentárt nem igénylő szemelvény:

Az  Európai Unió Gazdasági és Szociális Bizottsága rámutat: „Az egyetemi oktatók számára a COVID-19 válság romló munkakörülményekhez vezetett, ideértve az online és a hibrid tanulás miatt jelentősen megnövekedett munkaterheket és a határozott idejű munkavállalók meg nem hosszabbított szerződéseit. Ezek a fejlemények aránytalanul érintenek egyes csoportokat, mint például a nőket és etnikai kisebbségeket. … A fiatalabb és női kutatókat valószínűbb, hogy erősebben érintik a bizonytalan körülmények és a járvány negatív hatásai.” 

__________________________________________________________

Az írás a 138965 számú, „Kockázatok és lehetőségek a mesterséges intelligencia jogi szabályozásában és gyakorlati alkalmazásában”, a 134962 számúA nemzetiség és etnicitás jogi operacionalizálása” NKFI- kutatás és „A jogrendszer reagálóképessége a poszt-COVID társadalomban: kockázatok és lehetőségek” (05016764) MTA poszt-COVID jelenségek kutatására irányuló nagy kockázatú pályázati támogatás keretében készült.

__________________________________________________________

Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.

Címkefelhő

alapjogok európai bíróság európai bizottság tagállami mozgástér ttip diszkrimináció európai központi bank fogyasztóvédelem tisztességtelen szerződési feltétel jogállamiság belső piac alkotmánybíróság európai parlament előzetes döntéshozatali eljárás gazdasági és monetáris unió demokrácia kúria állami támogatás jogegységi határozat versenyjog uniós értékek eu alapjogi charta szociális jog irányelvek átültetése euró kásler-ítélet eusz 7. cikke arányosság elve választás nemzeti érdek oroszország közös kereskedelempolitika european convention of human rights brexit fizetésképtelenségi rendelet nemzeti bíróságok ultra vires aktus német alkotmánybíróság kötelezettségszegési eljárás európai parlamenti választások európai bizottság elnöke adatvédelem wto bankunió magyarország energiapolitika devizakölcsön fogyatékosok jogai btk alkotmányjog fővárosi közgyűlés közös kül- és biztonságpolitika strasbourgi bíróság szankció ukrán válság migráció szolidaritás egységes piac russia ukraine crisis compliance fundamental rights eu sanctions bevándorlás európai integráció környezetvédelem fenntartható fejlődés menekültkérdés ceta polgári kezdeményezés trump nafta tpp ecthr prison conditions surrogacy human trafficking human rights közigazgatás panpsychism personhood syngamy environment civil törvény irányelvek legitimáció kikényszerítés szociális deficit letelepedés szabadsága kiskereskedelmi különadó központi bankok európai rendszere hatáskör-átruházás elsőbbség elve adatmegőrzési irányelv közerkölcs európai unió alapjogi ügynoksége magyar helsinki bizottság vesztegetés hálapénz vallásszabadság első alkotmánykiegészítés obamacare születésszabályozás hobby lobby büntetőjog jogos védelem áldozatvédelem külkapcsolatok hatáskörmegosztás tényleges életfogytiglan új btk. szabadságvesztés lojális együttműködés végrehajtás gazdasági szankciók állampolgárság nemzetközi magánjog családi jog öröklési jog uniós polgárság alapjogi charta személyek szabad mozgása európai jog európai emberi jogi egyezmény uniós jog sérthetetlensége uniós jog autonómiája infrastruktúrához való hozzáférés versenyképesség adózás gmo-szabályozás gmo-mentesség european neighbourhood policy ukraine uk report európai szomszédságpolitika brit jelentés excessive deficit exclusionarism protectionism national courts consumer protection single market retaliation hungary european court of justice autonomy of eu legal order inviolability of eu legal order european values article 7 teu rule of law democracy reklámadó verseny szabadsága halálbüntetés schuman-nyilatkozat alapító atyák juncker bizottság energiahatékonysági irányelv energiaunió eurasian economic union dcfta european central bank german constitutional court omt görögország pénzügyi válság államcsőd likviditás menekült fal dublin iii 1951-es genfi egyezmény strasbourgi esetjog európai bíróság elnöke lenaerts hatékony jogvédelem franciaország németország értékközösség érdekközösség ügynökprobléma közbeszerzés környezetvédelmi politika áruk szabad áramlása egészségvédelem ártatlanság vélelme törökország történelmi konfliktusok uniós válságkezelés európai tanács válság szíria lengyel alkotmánybíróság jogállamiság normakontroll eljárási alkotmányosság beruházásvédelem szabályozáshoz való jog jog és irodalom erdély konferencia law in literature law as literature lengyel alkotmánybíróság lengyelország jogállamiság-védelmi mechanizmus eu klímapolitika kvótakereskedelem kiotói jegyzőkönyv adójog európai politikai pártok; pártfinanszírozás európai politikai közösség politikai pártok kohéziós politika régió székelyföld mulhaupt ingatlanadó-követelés nyilvános meghallgatás kommunikáció datafication internet platformtársadalom adókövetelés fizetésképtelenségi eljárás sokszínű európa kisebbségek sokféleség fizetésképtelenség; jogharmonizáció; csődjog; többségi demokrácia; olaszország népszavazás common commercial policy egyenlő bánásmód emberi méltóság ebh szülő nők helyzete peschka jogelmélet parlament véleménynyilvánítás szabadsága média országgyűlés sajtószabadság muršić european court of human rights dajkaterhesség egyesült királyság közigazgatási perrendtartás általános közigazgatási rendtartás egyesülési jog velencei bizottság civil felsőoktatás lex ceu közjogtudomány zaklatás szegregáció

Archívum