Csapó Zsuzsanna„A nukleáris elrettentéshez nyúlhat Vlagyimir Putyin”; „Putyin megváltoztatja a nukleáris doktrínát”; „Figyelmeztette a Nyugatot Putyin: az atom is szóba került”; „Oroszország nukleáris választ adhat” – napjainkban folyamatosan sorjáznak e nyugtalanító híradások. De vajon jogosult Oroszország lecsapni az atomkártyát? Nemzeti jogszabályban, elnöki rendeletben deklarálhatják az oroszok jogukat nukleáris fegyver bevetésére? Nemzetközi jogi norma sérelmét jelentené az atomfenyegetés beváltása?
1) Az új orosz nukleáris doktrína
Vlagyimir Putyin orosz elnök a 2024-es évet összegző decemberi sajtótájékoztatóján kérdésre válaszolva leszögezte: joga van országának nukleáris fegyvert bevetni olyan állammal szemben, amely Oroszország szuverenitására és területi integritására kritikus fenyegetést jelent. Még akkor is, ha ezen állam nukleáris fegyverrel nem rendelkezik, de szövetségesei igen.
Putyin a novemberben elfogadott módosított nukleáris „elrettentési” doktrínájukban rögzített alacsonyabb „belépési küszöböt” erősítette meg ezzel. Az Ukrajna megszállásának 1000. napján aláírt rendelet szerint Oroszország hagyományos fegyverekkel végrehajtott „agresszióra” is válaszolhat nukleáris fegyverekkel. A doktrína korábbi, 2020. évi verziója is tartalmazta már ezt a kitételt (lásd 17. pontját), de az még az állam létének fenyegetettségét említette, mint ami kiválthatná e reakciót Oroszország részéről, a frissített elnöki rendelet azonban (lásd 18. pontját) 2024-ben már más szavakat használ: az ország szuverenitásáról és/vagy területi sérthetetlenségéről szól.
2) Védekező állam nem követhet el agressziót
A rendelet szerint Oroszország „fenntartja magának a jogot arra”, hogy atomfegyvert vessen be, egyrészt ha atomfegyvert és/vagy más tömegpusztító fegyvert alkalmaznak ellene (és/vagy szövetségesei ellen), másrészt pedig ha hagyományos fegyverrel agressziót hajtanak végre ellene (és/vagy Belarusz ellen). Mivel Ukrajna csak utóbbi fegyverekkel rendelkezik, kizárólag utóbbi kitétel lenne alkalmazható rá, de teszem hozzá, csakis az orosz, hamis narratíva szerint. Megtámadott állam ugyanis „agressziót” nem hajthat végre támadójával szemben. Agresszor agressziót nem kiálthat, ha az önvédelemből cselekvő állam tevékenyen fellép vele szemben. S szintén akkor sem, ha a megtámadott állam segítségére sietnek ad hoc alapon vagy szövetségi megállapodás alapján kollektív védelem keretében az agresszió sértettjét támogató államok.
Agressziót e mostani szituációban egyedül Oroszország hajt végre (és persze – közvetve – Belarusz, területe agresszornak agresszió céljára való átengedésével). Ha egy állam, esetünkben Ukrajna önvédelemből fejt ki erőszakot az őt megtámadó állammal, Oroszországgal szemben, amíg az arányosság és a szükségesség keretei között cselekszik, azaz az önvédelem korlátait nem lépi túl, addig ő a jogszerűség keretei között mozog. Agresszorral szembeni erő alkalmazása nem agresszió (nem sérül tehát az ENSZ Alapokmány 2. cikk (4) bekezdésében rögzített államok közötti erőszak tilalma), hanem (az Alapokmány 51. cikke szerinti) jogszerű önvédelmi cselekmény.
Putyin tehát hiába hivatkozik az elnöki rendeletbe általa foglaltakra Ukrajna kapcsán. Csűrheti-csavarhatja a jogot, de az így sem áll szolgálatára. Az általa alkotott belső jog éppúgy nem, ahogy a nemzetközi normák sem. Lássuk az utóbbiakat!
3) Szerződés tiltja a nukleáris fegyverek bevetését. De kiket kötelez?
Ma már – nem oly rég óta – nemzetközi szerződés tiltja a nukleáris fegyverek alkalmazását vagy az azokkal való fenyegetést (ahogy a fejlesztésüket, tesztelésüket, előállításukat, birtoklásukat, felhalmozásukat, átadásukat, átvételüket, az ezekkel kapcsolatos segítségnyújtást- vagy kérést, vagy az állam területén történő telepítésük engedélyezését is) – lásd a szerződés 1. cikkét. A nukleáris fegyverek tilalmáról szóló e szerződés hosszú múltra még nem tekint vissza: mindössze pár éve, 2017-es elfogadása után 2021-ben lépett hatályba. Kérdés: kiket kötelez e megállapodás?
Természetesen, mint – főszabály szerint – minden nemzetközi szerződés (hacsak nem rögzítenek szokásjogi szabályt), csak a szerződő feleket köti e paktum is. Márpedig ugyan részes államainak száma folyamatosan emelkedik, egyelőre e szerződés kötelező hatályát mindössze 73 állam vállalta (aláíróinak száma: 94, ratifikálóinak száma: 73). A megközelítőleg kétszer száz államból álló nemzetközi közösségnek tehát még a fele sem deklarálta, hogy elfogadja az ezen egyezményben foglaltakat, köztük egyetlen NATO tagállam (így hazánk) sem, és egyetlen nukleáris fegyverrel rendelkező állam sem. Így Oroszország sincs a szerződő államok között. Mondhatjuk tehát, hogy Oroszországot nem köti a nukleáris fegyverek alkalmazásának tilalma? Nem, ugyanis a szerződések mellett a nemzetközi jognak egyéb – éppúgy jogi kötőerővel bíró – jogforrásai is léteznek.
4) A nemzetközi szokásjog jelentősége és a Nemzetközi Bíróság állásfoglalása
A nemzetközi jogban az egyezmények mellett a nemzetközi szokásjog is ugyancsak jelentős jogforrás. Ráadásul ha egy nemzetközi kötelezettség szokásjogon alapul, akkor az – a főszabály szerint – a nemzetközi közösség minden tagját, így minden államot kötelez. Kérdés tehát, hogy a mindössze eleddig alig több mint 70 állam által elfogadott – fentebb említett – szerződéses kötelezettség mellett párhuzamosan létezik-e minden államot kötő szokásjogi tilalom a nukleáris fegyverek használatára vonatkozóan.
1996-ban ezzel kapcsolatban a Nemzetközi Bíróság is állást foglalt. Felkérésre ugyanis tanácsadó véleményt fogalmazott meg a nukleáris fegyverek legalitása kérdését illetően, azaz véleményezte, vajon a nemzetközi joggal ütközne-e ilyen fegyverek bevetése. (Ne feledjük, ekkor még nem létezett az alig pár éve elfogadott, a nukleáris fegyvereket betiltó szerződés, azaz a bíróság csak a szokásjogot vizsgálhatta. S ma is, a szerződést el nem fogadó államok kapcsán az a kérdés, vajon őket szerződéses kötelem helyett kötelezi-e más, szokásjogi norma a nukleáris fegyverek alkalmazásától való tartózkodásra.)
1996-ban a Nemzetközi Bíróság egy akkor is és azóta is sokak által kritizált konklúzióra jutott. E szerint a nemzetközi jog jelen fejlettségi szintjén nem dönthető el, hogy az önvédelem olyan szélsőséges esetében, amikor az állam léte forog kockán, vajon jogos vagy jogtalan a nukleáris fegyverek használata.
Vetítsük ki mindezt Oroszországra és jelenünkre.
A Nemzetközi Bíróság minden olyan esetben, amikor az állam léte kockán nem forog, nem látja jogszerűnek nukleáris fegyverek bevetését. Kérdés: fenyegeti létében az Oroszország által megtámadott Ukrajna az agresszor orosz államot? Egyértelműen nem. Kérdés: fenyegeti létében bármely, Ukrajna mögött felsorakozott, őt támogató nyugati állam Oroszországot? Dehogyis! Ukrajna támogatóinak csak egyetlen célja lehet, s ez a maximum: hogy Oroszország vonuljon vissza Ukrajna nemzetközileg elismert határain túlra. Senki nem óhajtja Oroszországot nemhogy eltörölni a Föld színéről, de még területeket se elvenni tőle. Egyetlen cél pusztán az lehet, hogy a 2014 előtti helyzet álljon helyre. Nem több. (S mondhatnám, nem is kevesebb, de egyre többen beszélnek arról, Ukrajnának muszáj területi engedményeket tennie. Ám tartsuk észben: a kényszer hatására között nemzetközi megállapodások érvénytelenek, semmisek!)
Mindazonáltal, mint fentebb láttuk, Oroszország már nem ragaszkodik „a létében fenyegetettséghez”, mint amely kiválthatná részéről a nukleáris csapást. Eddig igyekeztek a Nemzetközi Bíróság sokak által vitatott tanácsadó véleményéhez igazodni s ekként igazolni retorikájukat. Lásd Medvegyevet, aki még 2024 februárjában ekként vélekedett az általa impotensnek vélt nyugati kormányok hitéről, miszerint az oroszok csak rájuk akarnak ijeszteni, de sosem vetnének be atomfegyvert: „Tévednek. Ha hazánk léte forog kockán, mi más választása lenne államfőnknek? Semmi.” Az új elnöki ukáz azonban már jóval alacsonyabb szinten, területi sérelem esetén is engedné – gondoljunk az ukránok kurszki betörésére – az államelnök ilyetén cselekvését. (És ha már Kurszk: nem, semmi „furcsa” nincs abban, és nem is „mindegy”, hogy „míg az oroszok ukrán földön megszállók, addig [az ukránok] a kurszki régióban felszabadítók voltak a média szemében”. Ha tisztában vagyunk alapvető tényekkel, rendelkezünk nemzetközi jogi alapismeretekkel /elegendő általános műveltség is/ – és jóérzéssel –, nincs min csodálkozni. „Felszabadítani” persze az ukránok csak hazájukat jogosultak, de akár extraterritoriális – államuk területén túlterjeszkedő – eszközökkel is.)
5) Humanitárius (szokás)jogi érvek a nukleáris fegyverek legalitása ellen
Folytatva a Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleményének kommentálását: megítélésem szerint igenis kijelenthető, hogy a nukleáris fegyverek semmilyen körülmények között nem bevethetők. Csak a nemzetközi jognak nem a ius ad bellum („jog a háborúhoz” – lásd az önvédelem kérdését), hanem a ius in bello („jog a háborúban”) normaanyagával érvelve. Utóbbi jogterületnek ugyanis, vagyis a háború áldozatainak védelméről szóló humanitárius jognak több olyan szabálya is van, amely szokásjogi erejű, azaz minden államot kötelező szabály, s amelyek egyúttal a nukleáris fegyverek egyértelmű tilalmát is jelentik. (Márpedig mindkét normahalmaz természetesen egyenrangú, a ius ad bellum szabályok nem állnak a ius in bello rendelkezések fölött.)
Így a humanitárius jog szokásjogi, azaz minden államot kötelező szabálya a vakfegyverek, azaz az indiszkrimináló fegyverek alkalmazásának tilalma. Az olyan fegyverek tilalma tehát, amelyek nem tudnak különbséget tenni jogszerűen támadható katonai célpontok, és nem támadható civil személyek, illetve objektumok között. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának (ICRC) megfogalmazásában: „Tilos az olyan fegyverek használata, amelyek természetüknél fogva megkülönböztetés nélküliek.” (71. szabály) Márpedig a nukleáris fegyver vakfegyver, azaz bevetése tilos.
Szintén a humanitárius jog minden államot kötelező szokásjogi erejű szabálya az aránytalan járulékos károk okozásának tilalma. Ugyancsak az ICRC szokásjogi tanulmányából idézve: „Tilos az olyan támadás megindítása, amely a polgári lakosság körében feltehetően annyi áldozatot követel, és annyi sebesülést okoz, valamint a polgári létesítményekben akkora károkat idéz elő, hogy azok önmagukban, vagy együttesen meghaladnák a támadástól várható konkrét és közvetlen katonai előny mértékét.” (14. szabály) Márpedig a nukleáris fegyver aránytalan mérvű járulékos károkat okoz, azaz használata ezen az alapon is tilos.
De még ha egy nukleáris fegyvert lehetséges is lenne csakis katonai célpont ellen bevetni, és semmi civil kár ezen extrém szituációban nem keletkezne, példának okáért messze a lakott területektől, sivatagban állomásozó vagy nyílt tengeren tartózkodó katonai erők ellen taktikai atomfegyvert alkalmazva, ez esetben is ott a humanitárius jognak a következő releváns szokásjogi, azaz minden hadviselő felet kötelező szabálya, mégpedig a szükségtelen szenvedést, mértéktelen sérülést okozó fegyverek használatának tilalma. Hogy ismét idézzem az ICRC szakértőit: „Tilos olyan hadviselési eszközöket és módokat használni, amelyek természetüknél fogva túlzott sérülést vagy szükségtelen szenvedést okoznak.” (70. szabály) S mi más lenne a nukleáris fegyver, mint természetéből adódóan ilyen fegyver? Lásd az általa okozott horrorisztikus égési sérüléseket, vagy a rákbetegségek okozta halálozásokat. Tudnivaló, hogy a humanitárius jog alapján katona harcolni kész és képes kombattáns életét jogszerűen kiolthatja. De máris jogsértést követ el, ha szándékosan súlyos szenvedést okozva, így ilyen típusú fegyvert bevetve követi el e cselekményt. Márpedig nukleáris fegyver alkalmazása vagy azonnali kínhalált, vagy a túlélők (leszármazottaik) számára bármikor lecsapó halálos ítéletet jelent.
Végül azt se feledhetjük, hogy a humanitárius jogi egyezmények nemcsak az egyént védik, de a környezet oltalmára szolgáló rendelkezéseket is tartalmaznak. E szerződésekben rögzített szabályok közül az ICRC szerint mindenkit kötelező szokásjogi norma mind nemzetközi, mind nem nemzetközi fegyveres konfliktusban, hogy tilos „az olyan hadviselési módok vagy eszközök használata, amelyek célzatosan, vagy valószínűen nagyarányú, hosszan tartó és súlyos károsodást okoznak a természeti környezetben.” (45. szabály) Márpedig nukleáris háború klímakatasztrófát eredményezne. De a következményektől tartva azonos válasz nélkül hagyott nukleáris fegyver egyoldalú bevetése önmagában is „nagyarányúan, hosszan tartóan és súlyosan” környezetpusztító, azaz jogellenes lenne.
6) Összegezve
Fentieket summázva, Putyinnak nincs tehát joga nukleáris fegyvereket bevetni. Hiába deklarálja bármilyen belső doktrínában, hogy megilleti ez a jogosultság. Nemzeti jog nem írhatja felül a nemzetközi kötelezettségeket.
Se Oroszországnak, se másnak nincs joga nukleáris fegyvert alkalmazni.
Putyinnak persze semmilyen fegyveres erőt nem volt joga bevetni – a nemzetközi jog ius ad bellum normarendszere szerint – egy szuverén állammal, Ukrajnával szemben. A kezdeti jogsértést, azaz az ENSZ Alapokmányban rögzített, és ma már ius cogens rangra emelkedett erőszak tilalmának semmibe vételét az agresszor csak tetézni tudja újabb jogsértésekkel, így ha olyan fegyvereket alkalmaz, amelyeket a ius in bello szabályai tiltanak.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.