.jpg&w=100&h=100&zc=1)
Deáki DorottyaA jog, a politika, a gazdaság és a technológia metszetében létezik egy olyan terület, amely kivétel nélkül érinti a bolygónkon élő összes embert. Teszi mindezt az üzletileg felmérhető egyik legkompetitívebb környezetben, dinamikusan fejlődő módon, ahol az innováció szédületes tempóban utat törve akár egyik napról a másikra írja át az eddig ismert tudományos alaptételeket. Határokon átívelő jellege természeténél fogva adott és kiapadhatatlan forrása az újszerű dilemmáknak, ami rendszeresen teszi mérlegre az alapvető jogintézményeinket.
Az energiajog, az energiaszektor önállósodott jogterülete, szabályozási keretet ad az ágazat szereplőinek, magába foglalja a természeti erőforrások kitermelésének és hasznosításának jogi szabályait, biztosítja és sokszor interveniálja az energia piacának működését, szem előtt tartva az energiafelhasználás környezeti hatásainak értékelését és a megújuló energiaforrások integrációjának támogatását. Jogterületeken átívelő jellegét államközi dimenzió keretezi, amely elvárja a nemzetközi közösség tagjaitól, hogy alkotmányos szinten bánjanak az ezzel járó felelősséggel.
A mesterséges intelligencia (MI) rohamos térnyerése ezt a területet sem hagyta befolyás nélkül, hiszen egyre több szerepben, feladattal jelenik meg és fejlődik tovább, mint technológiai eszköz, döntéstámogató- és optimalizáló rendszer, vagy akár, mint kreatív, problémamegoldó partner.
Az energiajog területe tehát sok szempontból a gazdasági és technológiai érdekek, valamint a közösségi célok közötti egyensúly megteremtését célozza, hogy biztosítsa a társadalom számára az energiaellátás biztonságát, hozzáférhetőségét és fenntarthatóságát.
Az energiaügyek és a MI dilemmáinak metszéspontja, hogy mindkettő alapvetően technológiai háttérből táplálkozva kelt önálló életre és közpolitikai tartalmú párbeszéddé növesztette őket a társadalom. Össze tudják kapcsolni tehát a társadalom igényeit a döntéshozók cselekvési terveivel, ideális esetben a kollektív érdekek szolgálatát szem előtt tartva. Érdemes megvizsgálni azt a jelenséget, hogy ennek ellenére, az állampolgárok mindennapjait olyannyira meghatározó energiajogi kérdésekben, mennyire bátortalanul és inkonzisztens módon bízzák a tágabb politikai közösségre a döntéshozók az energiajogi kérdések rendezését, tartózkodva attól, hogy éljenek a közvetlen demokrácia eszközei által biztosított alkotmányos lehetőségekkel. Magyarországon például több alkalommal is kezdeményeztek népszavazást a paksi atomerőmű bővítése kapcsán, de egyik sem eredményezte a benyújtott kérdések hitelesítését és országos népszavazás kiírását.
Aláhúzza ezt a tendenciát, hogy amióta az energiaszektor elkezdett kontinentális relevanciával rendelkezni, mindössze egy kiemelkedőbb esetben, 2017-ben, Svájcban, dönthettek a választópolgárok referendum útján energiapolitikához kapcsolódó kérdésben, melyben megszavazták a nukleáris energia fokozatos kivezetését és a megújuló energiaforrások támogatását célzó programot. Gyakorlatilag azonos problémát tárgyaló felvetésnél, Németországban, eltekintettek a népszavazás tartásától, mivel az ország atomenergia-redukciót célzó döntései rendre parlamentáris szinten születtek meg, tipikusan válsághelyzetek mentén.
A Bundestag 2011-ben, a fukusimai katasztrófa hatására kristályosította ki álláspontját a nukleáris energia fokozatos kivezetéséről, mely folyamatot 2023 áprilisában az utolsó három atomerőmű leállítása zárt. Közvélemény-kutatások becslései alapján azonban ekkor, a német polgárok közel kétharmada, 67%-a, támogatta az atomerőművek további működését, főként klímavédelmi szempontok miatt. Ebben az időszakban felerősödtek továbbá azok a hangok, amelyek aggodalmukat fejezték ki a nemzeti energiamix összetétele kapcsán, különösen azután, hogy az orosz-ukrán háború által generált energiakrízis elkezdte görbéit megrajzolni a piaci működésben.
Ennek fényében figyelemre méltó összefüggés, hogy amilyen nehezen kéri a döntéshozó az érintettek segítségét a legtöbbször alkotmányos jelentőségű és alapjogaikat is érintő téma tárgyalásában, olyan magabiztossággal vonja be a MI technológiai vívmányait rendkívül nagy horderejű és nemzetgazdasági szintű elmozdulást eredményező dilemmák eldöntéséhez. Potenciális válasz lehet erre, hogy az energiaszektorral kapcsolatos népszavazási kérdéseket a hitelesítési szűrők a tartalmi limitációk okán általában próbára teszik.
Az országok energiával történő kiszámítható ellátása az esetek számottevő részében, Európában, koncessziók útján valósul meg, így erős állami kötöttség jellemzi ezeket a tranzakciókat. A gyakorlat az energiaszektor hálózatos jellegéből ered és arra utal, hogy az ágazat működése összekapcsolt, egymástól kölcsönösen függő rendszereken alapul, amelyben a különböző szereplők (termelők, fogyasztók, szállítók, szolgáltatók) együttműködése meghatározó a zavartalan energiaellátás biztosításához. Az energia útját a rendszerirányítók koordinálják annak érdekében, hogy az ellátás megbízható és folyamatos legyen. Az állam – szabályozásokon, valamint a rendszert működtető vállalatokban jelen levő többségi tulajdonosi befolyásán keresztül – karmesterként vezényeli a folyamatokat. A fentebb említett, határokon átívelő jellegből kifolyólag ez interdependenciát eredményez államközi szinten.
Az Európai Unió felismerve mindezt, a tagállamok energiapiacainak integrációja érdekében közös szabályok létrehozását tűzte ki célul, melynek meghatározó állomása volt a Harmadik Energia Csomag, mely az energiapiacok hatékonyabb működésének biztosítására, a verseny növelésére és az ellátásbiztonság fokozására fókuszált. Mindezen törekvéseket pedig klímapolitikai eredmények elérésének szándéka keretezi, mely számos olyan ellenőrzési és együttműködési mechanizmust tartalmaz, amelyet az energiaszektornak 2030-ig meg kell valósítania.
A nagyléptékű és szoros összefogás fontosságát hangsúlyozza, hogy a sebezhetőség, kitettség vagy a kockázatok helytelen megállapítása energiaügyi kérdésekben dominószerűen eszkalálhat egy lokálisan felmerülő hibát. Vészterhes időkben, az ebben rejlő veszély jelentősége megnövekszik és az államok autoritása előtérbe kerülhet.
Az energiabiztonság, mint fogalom, az integráció során már egész korán, az 1990-es években központi témává vált, melyben a mérföldkő a „Green Paper: A European Strategy for Sustainable, Competitive and Secure Energy" volt, amelyet 2006-ban publikáltak. Ez a dokumentum már közvetlenül foglalkozott a témával, különösen az energiafüggőség problémájával, melynek körülményes megítélése onnan fakad, hogy az egyes tagállamokat különböző mértékben érinti. Ennek köszönhetően napjaink diskurzusa a témában, a szuverenitásról alkotott alkotmányos koncepciónk új összefüggéseit képes megjeleníteni.
Az ennek mentén erősen átpolitizálódott környezetben, megfelelően használva, racionális és semleges eszközként vehetőek kézbe a MI vívmányai, például a rendszerkockázat csökkentésére. Szingapúrban, igaz egyelőre csak helyi szinten, a Singapore Power Group az okosváros koncepcióját megvalósítandó a MI-t hasznosítja (Grid Digital Twin) az energiahálózat optimalizálására és az áramkimaradások megelőzésére. Az algoritmus anticipálja az energiaigény csúcsait, és dinamikusan irányítja az energiát a különböző városrészek között. A MI technológiák tehát tudják segíteni az államot abban, hogy az energiaszektorra vonatkozó szabályozásokat hatékonyabban valósítsák meg, például a fogyasztási mintázatok előrejelzésével, amely az ellátás biztonságát érintő alkotmányos kötelezettség részét képezheti. Gazdasági előnyei sem utolsóak, hiszen a szabályozó az önálló, piaci alapú környezetből fakadó közgazdasági törvényszerűségeket kell, hogy összhangba hozza a különböző volumenű fogyasztói elvárásokkal, mellyel összefüggésben az energiaelosztás, az árképzés és a kereslet-kínálat elemzése MI-algoritmusokkal pontosabban végezhető el. Az energiaszektor szabályozásának tökéletesítése tehát egy összességében méltányosabb és átláthatóbb ellátáshoz vezethet.
Az egyik egyértelmű előnye az MI-nek, hogy kellőképpen tanítva jól bánik nagy mennyiségű adat kezelésével és tudja koordinálni azt az információ halmazt, amit az energiaszektor lokális, regionális vagy akár globális szinten generál.
Többen rámutatnak azonban, hogy a MI kapcsán eddig identifikált kockázatok közül az egyik legmeghatározóbb szintén az adatokhoz köthető. A kellő körültekintés hiányában ugyanis alapvető jogaink könnyen feláldozásra kerülhetnek a gazdasági hatékonyság oltárán, felvetve ezzel adatvédelmi gyakorlataink reformjának szükségességét. A háztartási használatra tervezett, intelligens mérőórák megjelenésével az elérhető legalacsonyabb energiaárak definiálásának csábító ígérete került mérlegre a magánszférára vonatkozó információkat is tartalmazó fogyasztási adatok megadásával szemben. Az intelligens mérőórák ugyanis olyan modern, digitális mérőeszközök, amelyek valós idejű adatokat gyűjtenek és továbbítanak a fogyasztásunkról, ismerik a kétirányú kommunikációt, tehát képesek akár energiatakarékossági tippek adására, valamint távolról elvégzett karbantartási műveletek lehetővé tételére is a szolgáltatói oldal bekötöttségének köszönhetően. Etikusan használva, ez végletekig optimalizált fogyasztáshoz és akár drasztikusan csökkenő értékű közüzemi számlákhoz tud vezetni. Az MI, noha az ekképp összegyűjtött adatok anonimizálásában is segítségünkre lehet, sajnos tanítható arra is, hogy szisztematizálja ezeket oly módon, hogy az az alkotmányos határok átlépését eredményezi. Mindezek azonban feltételezhetően eltörpülnek amellett a kibervédelmi fenyegetettség mellett, hogy az információcsere egésze internetkapcsolaton keresztül zajlik, ami kétségkívül skálázza azt a kockázatot, ami az okosórák üzembehelyezésével jár.
Az energiaszektor és a MI kérdései kapcsán az eddigi tapasztalat tehát azt támasztja alá, hogy akár rendkívül összetett, merőben tudományos látásmódot és műszaki tájékozottságot igénylő tárgykörök is képesek arra, hogy az állampolgárok intenzív és tartós érdeklődését kiváltsák. A társadalmon átszűrve ezek közpolitikai kérdésként csapódnak le, melyek ekképp az állami döntéshozóval való közös gondozásba kerülnek. A technológiai fejlődés intenzitásának fokozódásával pedig előrevetíthetik egy technokratikus állami működés általánosulását, valamint az eddig ismert alkotmányos intézményeink értelmezési dimenzióinak kitágítását.
__________________________________________________________
A blogbejegyzés az algoritmikus alkotmányosság kutatócsoport támogatásával (LP2024-20/2024), a Magyar Tudományos Akadémia finanszírozásában készült.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.